A ZSIDÓ FILOZÓFIA TÖRTÉNETI VÁZLATA - Or-Zse

ahhoz az érzelmi miszticizmushoz van közel, amiről Gershom Scholem így ír: „A legtöbb
kabbalista számára, akik átvették a filozófusok anima racionalis-át, a beszéd hatalma
elválaszthatatlan volt az észtől. Ezért mondja Bahia ben Asher (1291) Ravaról: ’Képes
volt teremtményének gép-lelket adni, és nem racionális lelket, ami a beszéd forrása.’ Ez a
kabbalisták között elterjedt nézetre utal, amely szerint a beszéd az emberi jelleg
legmagasabb foka, vagy J. G. Hamann-t idézve, ’a fölismerés és az ész anyja’.” (G.
Scholem, On the Kabbalah, 193.p.) Az idézetben ugyan a gólem-legendáról van szó, de
így is talán jól illusztrálja azt a zsidó gondolkodói törekvést, ami a legvallásosabb, sőt a
transzcendencia misztikus útjára lépő intellektus esetében is, ragaszkodik a racionális
gondolkodásnak a beszélt nyelv általi megjelenítéséhez. A zsidó vallásos
gondolkodásban, vagy nevezzük ezt egyszerűen: zsidó vallásnak, az ész szerepe (például,
Isten fölfogásában) óriási. A zsidó misztika, a kabbala, ami voltaképpen a vallás szellemi
hagyománya, ezért fönntart egy másik utat Isten megismerésében. Nem is igazán érzelmi
út ez, mint inkább a ráció transzcendálásának ezoterikus formája. A befelé tartó
megismerés, ami nem szűnik meg racionális maradni, de túllép a beszélt nyelv adta és
megengedte szintéren. Mármost, Halévi fél az Isten-fogalom fölolvadásától, egy váltig
fölerősödő arisztoteliánus (tehát ultra-racionális) atmoszférában. És, mert a zsidó
közösségeket akárhogyan is, de „a Tóra tartotta meg” a zsidókat sújtó legvéresebb
időkben is, Halévi meg akarja őrizni ennek a bensőséges és életet jelentő liaisonnak igazi
auktorát, az istenfélelmet.
Scheiber: „A középkor legzsidóbb költője”
Mellesleg, annak a fajta neoplatonizmusnak, amelyet – jobb híján – Halévi is magáénak
vall, a középkor egész folyamatában van valamilyen vallást helyettesítő kisugárzása.
Nem a szemét az égre emelő – mindhárom abrahamita - vallás hívőjét, hanem a filozófia
középkori művelőit megérintő, nemcsak filozófiai hatás ez. Abban a szellemi légkörben,
ami a középkori Európára jellemző volt, s amelyben a hit és a tudás viaskodik egymással
a szellemi dominanciáért, a filozófus és a teológus, voltak a leginkább zavarba ejtő
helyzetben. Egész egyszerűen azért, mert a filozófia és a teológia, egyszerre keresik saját
önkifejezésüket a keresztény Európában, és ahol – éppen a görögök racionális
intellektusának átvételével és beépítésével a keresztény világképbe, - a szocializálódott
embernek ez a két gondolkodási területe csak a másik által tudja magát definiálni.
Mondhatnánk azt is, hogy a filozófiával, tehát: magával az institucionálissá szerveződött
és önmagára reflektált racionalitással, ugyan definiálhatná magát a filozófia, de a
keresztény vallás olyannyira behatol ekkorra az individuális gondolkodásba, hogy a
filozófiának – saját autentikussága és hitelessége miatt, - fönn kell tartania
independenciáját. A neoplatonizmus filozófiai befolyása alatt, keresztények, zsidók és
moszlimok, jócskán megelőlegezve a Fölvilágosodást, az ész-vallást az intellektus
természetes hit-állapotának tartották. Egy Halévi-kortárs ismeretlen szerző, „A lélek
könyve” címmel olyan könyvet ír a tizenegyedik században, amelyben filozófiailag
egyértelművé akarja tenni a zsidó vallás alapszövegeiben megjelenő terminusokat. A
neoplatonista zsidó gondolkodók szinte egyöntetűen tesznek egyenlőségjelet a hit és a
tudás közé. Többük, mint például a tizenkettedik századi Ábrahám bar Hijja, odáig megy,
hogy a Messiás eljövetelével kapcsolatos meggondolásait egyenesen Isten parancsának
tekinti. Azt akarva nyilvánvalóvá tenni, hogy minden istenkeresésünk voltaképpen
50