A ZSIDÓ FILOZÓFIA TÖRTÉNETI VÁZLATA - Or-Zse

A két „filozófiai” tradíció ebben a történelmi lét-időben találkozik össze. Helyesebben, a
zsidók diaszpórája Európában lehetővé, sőt, bizonyos szociológiai szükségszerűségek
miatt (ld. a beilleszkedés, az együttélés, az intellektuális kölcsönhatások, a kulturális
önvédelem, a gondolati hagyományok hasonlósága,) kötelezővé teszi a szentírási és
talmudi „filozófiai” meggondolásokon emelkedő főiskolák és tanházak – pl. Javne,
Alexandria, Cordoba, - és a görög filozófiai technikák és csak filozófiai szerzőkhöz
köthető teóriák és gondolati stílusok összekapcsolását. Úgyhogy, Alexandriai Philon, a
szó filozófiatörténeti értelmében az első zsidó filozófus (i.e. kb.20 – i.sz. 40). Egyszerre
volt a zsidó Biblia tolmácsolója a görög műveltségű birodalmi vezető réteg felé, és vallási
közösségének szóvivője. Impozáns volt a görög műveltsége és filozófiában való
jártassága. A koraközépkori patrisztika képviselői számosan idézik, miközben a zsidó
források nem ismerik. Saadia ben Jószéf (882-942) a perzsa Zoroaszter vallással és a
keresztény hittételekkel a ráció oldaláról állandó vitában álló Mutazilit iskola
megalapítója. Arabra fordítja a Bibliát és Arisztotelészen keresztül közelít a Szentíráshoz.
Az Anan ben Dávid alapította szektariánus filozófiai iskola, a nyolcadik századi Karaiták,
mindenekelőtt a felerősödő rabbinikus judaizmussal állnak perben. Felfogásuk a
szentírási hagyományból táplálkozik, és nem a talmudiból, ami a rabbinikus judaizmust
jellemzi. Talán nem érdektelen megjegyezni velük kapcsolatban, hogy a Démokritosz és
Epikurosz nevével fémjelzett ógörög atomelméletet vallják. Az emberi szabad akarat
lehetőségét tagadják, s úgy vélik, hogy a cselekedetek abszolút vezérlője az Isteni
szándék.
A tizedik századi Isaac ben Solomon Israeli a középkori neoplatonizmust próbálja a
judaizmussal ötvözni. Solomon Ibn Gabirol fő műve a latinul(!) megjelent Fons Vitae,
amelyben az isteni akaratot, az isten és ember kapcsolatát, az ember felelősségét, a világ
és a transzcendencia viszonyát tárgyalja. A tizenegyedik századi Judah HaLevi, Kuzari
című munkájában először veti fel a zsidó vallást felvett kazárok és az ősmagyarok közti
kapcsolatot. Véleménye szerint az istenről való tudást legfőképpen a zsidó nép
történetében való elmélyedés (kontempláció) hozza elő. A tizenkettedik században élt
Ábraham Ibn Da’ud, az első spanyol zsidó, aki – Sefer ha-Emunah ha-Ramah (Az
átérzett vallás könyve) című könyvében – határozott kísérletet tesz arra, hogy a kortárs
zsidóságot a középkori latin gondolkodáshoz közel hozza. Moses ben Maimon vagy
gyakoribb nevén: Maimonidész (1135 – 1204), aki talán a zsidó filozófia történetének
legragyogóbb gondolkodója, istenfelfogásában Arisztotelész követője: - Isten örök
akaratát nem befolyásolják a természeti törvények. – Az ember nem képes arra, hogy
kézzelfogható tudást alkosson Istenről. – Isten maga az intellektus. A tizennegyedik és
tizenötödik századtól indul útjára a zsidó misztikus filozófia, a Kabbala. Uriel da Costa
Exemplar Humanae Vitae c. művében először fejti ki azt a mai napig vitatott és egyben
alkalmazott teóriát, hogy a természetes erkölcsi törvény minden más erkölcsi törvényt
megelőz. Baruch Spinoza (1632 – 1677) aki nemcsak a zsidó filozófia meghatározó
figurája, hanem az egyetemes filozófia történetének is. A panteista morálfilozófia
apostola. Híres Tractatus Theologico-politicus-ában mélyen zsidó kötődései szinte
állandóan tetten érhetők. Judaizmus-kritikáját, az amszterdami rabbinátus sorozatos
félreértései ellenére, mindig a jó szándék és a szigorú racionalizmus jellemezte. A zsidó
közösségből kitagadják. Egy ideig a holland köztársasági kormány fejének tanácsadója,
majd üvegcsiszolással keresi a kenyerét. Ez a grandiózus zseni a tüdejére rakódott
üvegportól hal meg, negyvenöt éves korában. A tizennyolcadik századi Moses
5