A ZSIDÓ FILOZÓFIA TÖRTÉNETI VÁZLATA - Or-Zse

vagyunk a tanúi. A filozófiatörténet két olyan géniuszáról van szó, aki az egész történetet,
a mai napig, determinálja. (Még arra is van precedens, hogy az egykor – Magyarországon
is - hivatalos filozófiának tekintett marxizmus, ezt a két nagymesterét a
filozófiatörténetnek az idealizmus és a materializmus alapító atyáinak tekintse. Ugyanis e
két úgynevezett filozófiai irányzatot a marxizmus a történelem során a kultúrában és a
gondolkodásban folyó osztályharc két – egymással leszámoló – pólusának tartotta.)
A Scheiber Sándor által „a középkor legzsidóbb költőjének” nevezett Halévi, a szinte
kizárólagosan a zsidóság vallási és világi életével foglalkozó számos költeményén kívül,
egyetlen prózai munkát írt, a „Kuzari”-t. Colette Sirat szerint, a Kuzarit csak huszonhat
évvel az arab nyelven megírt munka megjelenését követően fordítja héberre Júda ibn
Tibbon, 1167-ben. Látjuk továbbá, hogy valamikor a mű befejezését követően, a szerző
már az egyiptomi kikötővárosban, Alexandriában van. Hogy azután, kisvártatva, az ő
Cionja felé vegye az útját. Arra a földre, amely után nem csak vágyakozott egész
életében, hanem aminek minden porcikája megérintette alkotói zsenijét. Szinte minden
életrajzírója megegyezik abban, hogy – valamiféleképpen, a zsidó vallás első
prófétájához, Mózeshez hasonlóan, aki meghalt, mielőtt az Ígéret Földjére népét elvezette
volna, - ő is éppen csak megpillanthatta Jeruzsálemet, amikor rejtélyes körülmények
között meghalt. Itt meg kell állnunk. Az alkotói magatartás, amiben a hazaszeretet ilyen
erőteljesen jelenik meg, és a „cionidáknak” („Sirai Zion”) nevezett versciklusában ez a
fölfokozott érzés egészen az ebben az érzésben való önföloldódásig megvan, egy
különleges, bizonyos vonatkozásban Halévire kizárólagosan jellemző filozófiai
problémát hoz elő. A galutban a zsidók mindig is vágyakoztak (vissza!) az elhagyott haza
(Cion) után. Az érzés azonban, amit Halévi megfogalmaz a verseiben, sokkal több, mint a
költői képek „puszta” megjelenítése. Ezekben a versekben az etika és az esztétika
találkoznak - a teológiával. Azért mondhatjuk, hogy ez egy „halévis” különlegesség, mert
a középkorban (és nagyon valószínű, hogy nem csak a zsidóknál) az istentudomány nem
igen hajlik arra, hogy ennyire közvetítések nélkül adja elő leginkább szubsztanciális
problémáit. Azaz, a teológia nem kokettál a verbális művészettel. És még annyira sem a
filozófia „legemberibb” két diszciplínájával, az etikával és az esztétikával. Most egy
versét idézzük a Cion-versek közül: (ld. Patai József: Héber költők. Budapest, 1910.
135.old.)
Cion felé
Tehozzád száll sóvárgó lelkem vágya:
Leomlani a drága föld porába.
Rád gondolok, ha dúl a fergeteg,
S gyönyör nekem, ha érted szenvedek.
Csak téged látlak, midőn reng a gálya,
És széjjelfoszlik gyenge vitorlája.
Ha forrni kezd a tenger kebele,
Miként szívem, hő vágyakkal tele.
Midőn a habot vihar felkavarja,
S haraggal zúg fel mélységeknek alja.
27