A ZSIDÓ FILOZÓFIA TÖRTÉNETI VÁZLATA - Or-Zse

lélek számára, ebben a másik világban, az egyetlen kapocs az elhagyott világgal (amibe,
kimondatlanul is, de a lélek visszatérhet, akár), és az egyetlen lehetőség az öröklét
megtapasztalására. Ami viszont az evilági lélek erkölcsi fejlettségének függvényében
tárul föl az egyén számára. – Ennél az utolsó megjegyzésnél meg kell említenünk
valamit. Maimuni egy levelében, ami az arab Maqala Fi Tehiat ha-Metim és a héber
Iggeret Tehiat ha-Metim címet viseli (magyarul: Levél a halott föltámadásáról), és amit
azok számára címez, akik az ő könyvei alapján meggyőződéssel vallják, hogy „nem hisz
a föltámadásban”, igazi rabbinus módjára de mégis filozófusi válasszal szolgál. A
válaszában nem tárgyalja expressis verbis a föltámadás mibenlétét. Ezt ugyanis, szerinte
nem lehet az ész napvilágánál meghatározni. De még eldönteni sem lehet. Ráadásul, a
probléma
nem annyira a fizikai test föltámadása, mint inkább a lélek halhatatlansága. Vagyis, ha a
holtak lelke visszatér az öröklétbe, ahonnan egykor vétetett (a testbe), akkor ez, mondjuk:
a világ erkölcsi állapotának egy szignifikáns pillanatában, akár a valaha meghaltak
mindegyikének esetében bekövetkezhet. Maimuni a föltámadást nem valamiféle
reinkarnációs fázisnak gondolja. És ebben a meggyőződésében a zsidó vallás véleményét
éppúgy megjeleníti, mint a kereszténységét. A két vallásnak egyformán az a
meggyőződése, hogy a lelkek föltámadása, a Mindenható Isten, és a teremtett világ örök
létezése a teremtéstől fogva az időben, - voltaképpen ugyanannak három vetülete. A
judaizmus az első a történelemben, amelyben a kronologikus idő-szemlélet megjelenik.
Ez, a később az európai történelemben a kereszténységgel összefüggésbe kerülő
időszemlélet, nem a visszatérő vagy inkább ciklikus időben gondolkozik. Hanem egy
eszkatológikus időben. Az időnek kezdete van, és vége. De leginkább: vége. Mert az idő
folyama, a kezdetétől fogva valamiféle módon egy már tudott végcél felé tart. A
reinkarnáció mindenképpen ciklikus időhöz van rendelve. Szemléletileg. A zsidók
életében mindig elsődleges szerepet játszott az eszkatológikus idő-szemlélet. Hogy a
kultúra mennyire nyomot hagy az egyénen, annak hitvilágán vagy hétköznapi életén,
annak kiáltó bizonysága a zsidók egyéni sors-megélése és a zsidóság történelme közötti
ideoszinkretizmus. Utaltunk már rá, hogy a zsidó vallási ünnepek mindegyike történelmi
eseményekhez vagy létezett emberekhez kötődik. Ennek aztán egyenes következménye,
hogy a zsidók, mind közösségileg, mind egyénileg megtervezik, és a morál mentén (!)
tervezik meg az életüket. Akárcsak az „isteni terv”! Szemben a keleti kultúrák emberével.
Akinek a számára az egyéni élet az örök időforgás egy epizódja. A buddhizmus, az i.e.
VI. században, annyiban volt képes megszüntetni ezt, hogy bevezetett egy, a zsidóhoz
hasonló, erkölcsi sors-építkezést. Az úgynevezett nirvánába akkor kerül az ember, azaz: a
leszületések folytonossága (és egyben: a szenvedések) akkor ér véget, ha az ember az
élete(i) során kiirtja magából a bűnök melegágyát jelentő vágyakat. Persze, Maimuni
föltámadás-koncepciója azért ennél bonyolultabb továbbgondolást igényel. Egészen
pontosan: egy komparatisztikai továbbgondolást. Mindenekelőtt: filozófiait. Maimuni
intellektuális környezetében egész életében jelen vannak a – zsidó szemszögből – pogány
(„gój”), főleg ógörög indíttatású filozófiák, a keresztény-katolikus vallás filozófiai
csapadékai, a mohamedanizmus filozófiai hozadéka, a mutakalimunok, az abban az
időben újra erőre kapó zsidó misztika, és – természetesen – maga a mindig magas
hőfokon élő, a zsidó szóbeli és írásbeli tant igen magas intellektuális színvonalon tartó,
talmudikus bölcselet. Nem nélkülözhetjük ennél a megállapításnál a huszadik századi
zsidó filozófia olyan zseniális, a zsidó misztikában, az úgynevezett kabbalában különösen
87