A ZSIDÓ FILOZÓFIA TÖRTÉNETI VÁZLATA - Or-Zse

történetek által az emberekben bizonyos törekvések fölerősödjenek. Például, amikor a
történet arról szól, hogy ’Isten leereszkedett Egyiptomba’, azt akarják kifejezésre juttatni,
hogy az Egyiptomból kivonulás nem a véletlen műve volt, hanem Isten akaratától függő
és általa megszervezett dolog. Nem véletlen egybeesés, nem is valami másnak vagy
éppen emberi lénynek a beavatkozása. Nem is szellemi entitásokban, a csillagokban,
angyalokban, démonokban, vagy valamilyen elképzelhető más dolgokban keresendő
ennek az oka.” (i.m. 194-195. o.)
A Név titkai
A Kuzari negyedik részében a szerző Isten neveit veszi sorra. A könyvnek,
következésképpen a zsidó vallásnak is, filozófiai szempontból a leginkább problematikus
részéhez érkeztünk a mű főszereplője, a Rabbi interpretációjában. A platonizmus és az
arisztotelészi filozófia középkori és nyelvfilozófiai konnotációjának, a nominalizmusnak
és a realizmusnak, a teológiára kifuttatott kognitív értelmezési közege kellős közepébe
érkeztünk, egyúttal. De ezzel még nincs vége! Arról már volt szó, hogy a nyugati
filozófiai gondolkodásnak, de mondjuk inkább azt, hogy a nyugati filozófiai
hagyománynak, mindig is volt valamilyen viszonya a misztikával, azaz: válaszai voltak a
misztikára. Olykor ez a keresztény vallás valamilyen transzcendencia-fogalmával
(például: a „szentháromsággal” vagy az „istenemberi” egzisztenciával) kapcsolatos
meggondolást jelentette. De gyakran jelentkezett ez a „szentek” életével kapcsolatos,
ugyanakkor racionális megközelítést involváló magyarázatokban. Az európai
középkornak volt egy kvázi-misztikus kvázi-filozófiai területe, a „profetológia” (és nem:
profetizmus), ami mind a judaista, mind az iszlám, mind pedig a keresztény bölcseletet
inspirálta. Talán nem volt ez annyira véletlenszerű, ha belegondolunk, hogy mindhárom
abrahamita vallásban megvannak azok az elemek, amelyek nagy valószínűséggel az
Egyetlen Isten abszolút szellemi entitására visszavezethetően, a létezés „rejtett”
aspektusainak a „megmutatkozókkal” azonos, vagy még nagyobb jelentőséget
tulajdonítanak. Ha a „próféta” (nabi) az, aki a Kinyilatkoztatás elfedett értelméhez nyitja
meg az értelem útját, akkor azt is állíthatjuk, hogy a talmudikus rabbinizmus a Tanachnak
(vagy legalábbis egyes könyveinek, mint a Tórának, az Énekek Énekének, a
Zsoltároknak, Ruth Könyvének, a Példabeszédeknek) valamiféle misztikus exegéziséhez
keresi az utat, tehát a nabi föladatának tesz eleget. Lévén ez az út az „elbeszélt
hagyomány” maga, a Kabbala tehát egyáltalán nem a racionalitás elvetése és az
irracionális fölvétele. Hanem sokkal inkább törekvés a judaizmus eleve megvolt
racionalitásának kiterjesztésére úgy, hogy a Szentírás (kitüntetett) textusai rejtőzködő (és
nem pedig rejtett) értelme föltáruljon. Isten neveinek misztikája tehát nem a fogalom
irracionális értelmében vett „misztika”, hanem – filozófiai (sőt: kantiánus versus
hegeliánus) értelemben, - a transzcendencia megértése az észtől az értelemig tartó
folyamat során.
(IV/1) „Rabbi: Az Elohim név a törvényhozót és a bírót jelenti. Olykor ez a név a
Világegyetem Törvényhozója értelmében is használatos, és úgy is, mint a világegyetem
összetevőit irányító törvényhozó. Az ilyen fajta törvényhozók szellemi erőkként vannak
jelen természeti erők vagy emberi ítélők közepette. Az Elohim ebben a többes számú
69