A ZSIDÓ FILOZÓFIA TÖRTÉNETI VÁZLATA - Or-Zse

szavai utalnak, melyeket allegorikusan Izraél községének szájába adnak: Én alszom, de
szívem ébren van!” (Bacher, uo.65.o.) Talán Bacher Vilmos szavai adnak egyértelmű
magyarázatot arra a részrehajlásra, ami Halévinek a rabbinikus judaizmus
felsőbbrendűségébe vetett, gyakran kimondva kimondatlanul is a karaiták ellenében
megfogalmazott álláspontjában kifejeződik: A judaizmus azért sem maradhat a Biblia
szövegeinél, mert
a zsidó népnek meg kell élnie a Kinyilatkoztatást. És a zsinagógában és a tanházban éli
azt meg, napról napra, hónapról hónapra, évszázadról évszázadra, ezredéveken át.
A kazár király a rabbit arról faggatja, magyarázná el a rabbinikus judaizmus lényegét. A
rabbi beszél a „sekináról”, az „Isteni Jelenlétről”, ami a vénekben a Második Templom
idején negyven évig idézte föl az Első Templomot. Nos, a prófécia valami ilyesmi.
Amikor a különleges időkben különleges erővel megáldott emberek, mint amilyen
Ábrahám vagy Izsák voltak, vagy a Messiás, akit a zsidók várnak, vagy Elijáhu,
előkészítik a helyet az Isteni Jelenlét számára és fönntartják a prófécia szellemét az
emberekben. Vagyis olyan emberekről van szó, akik nélkül nincs hit. Ez történt akkor is,
amikor a nép visszatért Izraelbe, a Második Templom idején, mert velük voltak olyan
emberek, mint Sagai, Zakaria, és Ezra. „Sagák” vagy történetek születnek, amelyek a
„Nagy Gyűlés Emberei” számára ismertek. E történetek – az Abot 1:1 szerint a
prófétáktól származnak, akik ezeket lefordítják a Nagy Gyűlés számára. Zarubavel, Júdea
kormányzója a Második Templom építésének idején számos ilyen történetet hozott
magával Izraelbe. – magyarázza a Rabbi a Királynak. (ld. III/65) A judaizmus tehát
történeteken keresztül tartja fönn a hitet a zsidó népben. Ez a voltaképpeni tradíció. A
rabbinikus judaizmus, a karaitákkal ellentétben, tehát a szóbeli tan elkötelezettje. Azaz: a
tradícióé. „Had mutassunk be most másik két lehetőséget. A Szentírás interpretáció titkos
hagyományát használják ezek, egyfelől. A tizenhárom derivációs módszert, amelyeknek a
metodológiája rejtve van előttünk. Vagy a Szentírást mint asmachta-t alkalmazzák, ami a
Szentírásnak inkább tanácsadó szerepet szán, az orális tradíció fölidézéséhez. Ez történik
például ezzel a verssel: ’Az Úr Isten megparancsolta Ádámnak, mondván, a kert minden
fájáról nyugodtan ehetsz’. Ezt úgy magyarázzák, hogy a vers a hét Noé törvény
fölidézője. ’Megparancsolta’ – ez a bíróság alapítására utal. ’Az Úr’, a parancsot adó
Istenre utal. ’Isten’, a képtilalomra. ’Ádám’, a gyilkolásra (mint tilalomra. ’Mondván’, ez
a törvénytelen nemiségre. ’A kert minden fájáról’, ez a rablás (tilalmára). ’Nyugodtan
ehetsz’, ez arra utal, hogy élő állat húsából (nem szabad enned). Ezek a törvények
természetesen nincsenek a szöveggel összefüggésben, mégis mi emberek rendelkezünk
egy hagyománnyal, ami segítségünkre van abban, hogy a hét parancsolatot
fölidézzük….Az orális tradíció homiletikai része (aggáda) azt a célt szolgálja, hogy a
történetek által az emberekben bizonyos törekvések fölerősödjenek. Például, amikor a
történet arról szól, hogy ’Isten leereszkedett Egyiptomba’, azt akarják kifejezésre juttatni,
hogy az Egyiptomból kivonulás nem a véletlen műve volt, hanem Isten akaratától függő
és általa megszervezett dolog. Nem véletlen egybeesés, nem is valami másnak vagy
éppen emberi lénynek a beavatkozása. Nem is szellemi entitásokban, a csillagokban,
angyalokban, démonokban, vagy valamilyen elképzelhető más dolgokban keresendő
ennek az oka.” (i.m. 194-195. o.)
A Kuzari negyedik részében a szerző Isten neveit veszi sorra. A könyvnek,
következésképpen a zsidó vallásnak is, filozófiai szempontból a leginkább problematikus
részéhez érkeztünk a mű főszereplője, a Rabbi interpretációjában. A platonizmus és az
43