A ZSIDÓ FILOZÓFIA TÖRTÉNETI VÁZLATA - Or-Zse

fogadják el a Szentírás semmilyen más nyelvre fordított változatát. Noha, zsidók voltak,
akik az időszámításunk előtti második században, görögre fordították, s ezzel lehetővé
tették elterjedését. Maimuni itt is valamit nagyon jól tud. Azt, hogy a Tóra „tartotta meg a
zsidóságot” és nem megfordítva. De nem csak erről van szó. Még szociológiai
értelemben sem. A Tóra a zsidó néppé válás origója. Olyan írásos mű (a hitünk szerint,
természetesen az Örökkévaló műve és adománya), amely mint teljes és megbonthatatlan
egész vált szociális szervező erővé. Egyetlen szó elvétele, ezt az egységbe forrt erőt tenné
tönkre. És vele a zsidó népet. Ami addig van, amíg a Tóra van. A küldetése is a Tórával
van összekötve. A küldetés maga a zsidóság.
A tizenkettedik cikkely: „Még lesz önálló zsidó birodalom.”, úgy hangzik, mint
valamiféle politikai ígérvény. Az is. A szerző a zsidó vallás leginkább (szó szerint)
földhöz kötött alapgondolatát fogalmazta meg. A cionizmus gondolatát. Tévedés ugyanis,
hogy a cionizmus a nemzetállamok Európájában született volna meg. Ez a megállapítás
még a politikai cionizmusra sem igaz, ha a fogalom kristálytiszta tartalmához
ragaszkodunk. A modern cionizmusnak van egy ága, ami a „vallási-” és a „kulturális-”
mellett, politikai eszközökkel akarja Cion-t, („ország”/héber/), a zsidók egykori országát
visszaszerezni. A tizenkilencedik század legvégén, a magyar zsidó Herzl Tivadar volt
ennek a megalapítója. A cionizmus azonban, és alapvetően abban az értelemben, ahogy
Herzl politikai cionizmusa létezett, - mindig is volt. Volt már az egyiptomi rabszolgaság
idején, az Első Templom lerombolását (i.e. VI. század.) követően, a perzsa fogságban, a
Második Templom rómaiak általi szétrombolását (i.sz. I. század) követően, a Bar Kochba
szabadságharc (i.sz. II. század) zsidó harcosait lelkesítő ideaként, a Galut (a zsidók
szétszóródásának, a Diaszpórának a héber elnevezése, „száműzetést” jelent) európai
középkori gettóiban. A zsidók hitük naponkénti megvallásakor, a zsinagógai
istentiszteletek közben, az ima részeként, Jeruzsálem felé fordulnak. Abban az örök – és
az Örökkévaló által éltetett – reményben, hogy egyszer visszatérhetnek őseik földjére. A
zsidók – és talán ez a helyesebb megfogalmazás, - a vallásuk gyakorlásában, sohasem
„hagyták el” Jeruzsálemet, azaz Cion-t. A Tanach csaknem hétszázszor (!) említi
Jeruzsálem nevét. Maimuni tehát a „zsidó birodalom” felemlítésével, a Földhöz, a
Hazához, az Örökkévalóhoz való örök kapcsolatot akarja kifejezésre juttatni. A zsidó
vallásnak ez az egyik, ha nem éppen a legerősebb, a teremtett világhoz, és benne a zsidók
országához, a zsidó államisághoz fűződő, és egyszerre szociális – politikai – történeti
megnyilvánulása. Van természetesen biográfiai hozzáfűzni valónk a Tizenhárom
Hitcikkely említett téziseinek szociológiai jellegű interpretációjához. Azt, a zsidó
vallásos berkekben ismert véleményt, hogy a zsidó ember személyesen is átéli népének
viszontagságos, ám heroikus sorsát, Maimuni a maga bőrén tapasztalhatta. Személyes
életében, egyéni sorsában kellett megérezze a Mindenható morális kihívásokkal és
próbatételekkel teli, mégis óvó pillantását. A zsidó léleknek azt a különös sajátosságát,
hogy a sors megpróbáltatásai mögött mindig föltételezi az isteni szándékosságot, a lélek
megerősítésére és a hit elmélyítésére. No meg, az erkölcsi parancsolatok betartására, ami
a hasonló sorsot vállaló zsidó testvérekkel való szociális élet közösségi standardjai is,
ugyanakkor. A menekülés az almohádok véres terrorja elől. A rabbinikus bíró apa „igazi
zsidó”, érzelemmel telített és mégis szigorúan következetes nevelése. A spanyolországi
és provence-i bujdosások. Közben pedig az attól való félelem, hogy a keresztények és a
mohamedánok a hitükhöz hűségük miatt gyilkolják meg őket. Hogy nem hajlandók
konvertitákká válni. Az állandó intellektuális gyötrelem a megfejthetetlen emberi
84