A ZSIDÓ FILOZÓFIA TÖRTÉNETI VÁZLATA - Or-Zse

II.
Hegel und der Staat
Franz Rosenzweig 1905 és 1907 között a göttingeni, a müncheni és a freiburgi
egyetemeken orvostudományt hallgatott. 1907 őszére minden medikusi alapvizsgáját
abszolválta. Ezek után, egy máig megmagyarázhatatlan fordulattal, 1907 telén
beiratkozik a berlini egyetemre, hogy ott modern történelmet és filozófiát hallgasson. A
későbbiek során, ezekből a diszciplínákból még Freiburgban is vizsgázik. Életrajzírója,
Nahum N. Glatzer azt írja, hogy 1910 januárjától kezd foglalkozni Wilhelm Hegel
politikai doktrínáival. Valamint, hogy ennek a kutatási, gondolkodási, hovatovább:
filozófusi beérkezési folyamatnak akkor van vége, amikor 1912-ben Rosenzweig
doktorál. A doktori disszertációjának címe: Hegel és az állam. A munka könyv alakban
csak 1920-ban lát napvilágot, egyszerre Berlinben és Münchenben. A disszertáció
addigra kétkötetes, jelentősen kibővített és okadatolt, terjedelmes könyvvé válik. A
kiadásig még bekövetkezik az a biográfiai fordulat, ami az ifjú filozófust végzetszerűen
össze fogja kötni a judaizmussal. Az első világháború kitörése előtt Berlinbe költözik,
kifejezetten azzal a szándékkal, hogy Hermann Cohen zsidó „hochschule”-jének
öregdiákja legyen. Ha tehát valamennyire rekonstruálni akarjuk a doktori disszertációnak
nem annyira implicit tartalmi mondanivalóját, mint inkább a lehető legszemélyesebb
filozófiai impulzusait, akkor Rosenzweig igen kiterjedt levelezésére vagyunk utalva. In
statu nascendi, a disszertáció ötletére nagy valószínűséggel Alexander Altmann bukkan
rá, aki egy 1944-es (!) tanulmányában a kivételesen érzékeny zsidó entellektüelnek Hegel
és Nietzsche filozófiájához fűződő erős kötődésére megy vissza. (in: Judaism Despite
Christianity, ed. by Eugen Rosenstock-Huessy) Rosenzweig Hegelben azt a zsenit
érezhette, aki történelmi látomásaiban egy olyan szellemi kor eljövetelét sejtette,
amelyben a zsidó egyistenhit a maga törvény-filozófiájával kitejesedik majd a keresztény
abszolút monarchia államiságában. Nietzsche pedig azzal vívhatta ki elismerését, hogy
számára az individuum volt a világtörténelem motorja. Unokatestvéréhez, Gertrud
Oppenheimhez írt levele (1911. szeptember 28. in: Nahum N. Glatzer: Franz
Rosenzweig, 21. o.) arról olvashatunk, hogy „(a disszertáció) előterében az áll, hogy a
filológiai csirkék össze-vissza csipkedik a büszke pszichológiai kakast, ami időről időre
elkukorékolja magát: ebből lesz az én disszertációm.” A meglehetősen metaforikus
fogalmazás dacára, a megfejtés mégsem olyan nehéz. Rosenzweig számára a hegeli
szövegkörnyezet nem csak elmélettörténeti kuriózum. Hanem a terminus technikusoknak
olyan hálója, amelyben játszi könnyedséggel értelmezhetőek a modernitás államjogi
problémái. Mint zsidót, Hegelben az ragadja meg, hogy önmagában mint „pszichológiai
kakasban” érzi ennek a terminológiai értelmezési rendszernek a sokkoló hatását.
Mindennek a reveláló ereje pedig akkor következik be, amikor a háromezer esztendeje a
„normális” államjogi keretek közül kiszoruló zsidó gondolkodás ennek a nyelvi
képződménynek a segítségével önmaga tudatára döbben. Sigmund Freud, a bécsi
pszichoanalitikus orvos, amikor meghallotta, hogy Rosenzweig gyógyíthatatlan
betegségben szenved (1922 januárjában esett ágynak, és haláláig – 1929. december 10-ig
– nem kelt föl onnan), de folytatja – a fokozatos izomsorvadás (?) dacára – írói munkáját,
csak ennyit mondott: „Az embernek nincs más választása!” (Robert Waelder, The Living
Thoughts of Freud, 41. o.) Kihallani az orvos némiképp szarkasztikus megállapítását az
egzisztencialista filozófus élet-paradigmájáról. Saját élete okán. Az életmű és a biológiai
élet közötti diszharmónia, ami Franz Rosenzweig személyes drámája volt, valójában az
134