A ZSIDÓ FILOZÓFIA TÖRTÉNETI VÁZLATA - Or-Zse

az embert a Teremtésben legutoljára hagyta Isten. Akárcsak, valamiféle „banketten” (uo.
63. o.), amikor a fénypont, az összejövetel tetőpontja a legértékesebb, a mindenki
számára legfontosabb bevezetése. Ez lett volna tehát az ember. A létezők
legfontosabbika, minden teremtett legértékesebbje. Ezért van az, hogy az ember halandó
lény ugyan, mégis halhatatlan (uo. 61-63. o.). Philon nyilván az emberi fajra céloz ezzel.
A bankett-metaforában ez úgy jelentkezik, hogy a legutoljára bevezetett számára már
minden elő van készítve, az ő föladata nem az ismerkedés, hanem a jelenlévők
összefogása. Mondhatnánk áttételesen: a divina machinátio fönntartása a teremtett
világban. Az Isteni Szándék képviselete. Az ember hallhatatlansága tehát semmi egyéb,
mint az Isteni Teremtés kontinuitása. Íme, az ember utoljára teremtettségének oka. De
van egy másik oka is ennek. Philon ezt egy ókori ökológiai eszmefuttatással fejti ki. Az
ember kell, hogy olyan képességgel rendelkezzen, amellyel a fönnállót megérti. Ez nem
más, mint az elme, ami azt az isteni jellegzetességet hordozza, hogy képes a Jó és a Rossz
megkülönböztetésére, és arra, hogy Istent az „Erény Szeretőjeként”, tehát a „Jó
Szeretőjeként”, következésképpen: az „Ember Szeretőjeként” fogadja el. (ld. uo.) Isten
azért is teremtette az embert utoljára a létezők közül, mert csak ő tudta saját cselekedeteit,
mindenekelőtt a természet és saját – eredendően „jó” – természete ellen elkövetett bűneit
megbánni. És jóvátenni. Nem kérdéses, hogy Philon itt a judaizmusnak azon az
álláspontján van, hogy ti. az ember csak egy etikai világrend keretei közt képes embervolta
megélésére. A judaizmus ugyan a Törvény-adásban látja az etika megvalósulását,
Philon ugyanakkor a Teremtés emberi pillanatához helyezi ezt az etikai világrendet. Ilyen
módon, Ádámnak a Teremtője elleni lázadása már nem lehet etikán kívüli tett. Az a tény,
hogy Isten utoljára teremtette meg az embert, Philon szerint az etika első lépésére
kényszeríti magát az embert: a felelősségre. Az ember-volta nem más tehát, mint a
teremtett világért való felelőssége.
A hat nap „egy tökéletes szám” – mondja Philon. (i.m. 73. o.) A számmisztika vagy
numerológia, ami az ókori görögöknél már ismert volt, és amit a zsidók is „űztek”, a
hatos számot a Vénusz bolygóhoz, illetve annak tulajdonságaihoz rendeli. A szépség, a
harmónia, a tökéletesség tehát innen jöhet Philonnak. Az újplatonikusok az ezotériát újra
divatba hozzák a Római Birodalomban. Hogy mi az oka ennek, arra csak hozzávetőleges
magyarázatokkal lehet szolgálni, tekintettel arra, hogy a filozófiatörténet nem éppen
egzakt diszciplína. Egy szociológiai versus historikus magyarázat mégis kézenfekvőnek
látszik: a Birodalom krízis-helyzete. Nagyon valószínű, hogy a rációt a lélek
önmegértésére és a világ szimbólumokkal és metaforákkal történő leírására törekvő
„befelé törekvés” hozta elő a judaizmus keresztény reformtörekvéseit is. A filozófusok, a
vallásos látnokok, a prófétáló hitszónokok, a rabbik, a papok, és a tudással ilyen-olyan
formában foglalkozók között az ezotéria a világmegértés „meneküléses” alternatíváját
nyújtja, általában. – Philon: „az Atya méltósággal fedezte föl a hetedik napot, ami
következik, dicsőítve és megszentelve azt. Mert az ünnep, nem csak egy városé vagy
országé, hanem az univerzumé, és egyedül méltó a „köz” névre, ami hozzátartozik
minden néphez és a világ születésnapjához”. (uo.) A judaizmus univerzális jellegét
hirdetni a Názáreti Jézus korabeli időkben, Egyiptomban, nagyon is kézenfekvőnek
tűnhet. Ám, az oikumené emberiségben megtestesülő eszményét a Tórából kivezetni, -
ehhez már filozófusi bátorság és fölülemelkedettség kellett. Philon egyenesen azt
fejtegeti a hetedik napi teremtés-ünneppel, hogy a zsidók Istene minden ember, az emberi
hit intellektuális-ezotérikus-misztikus-transzcendentális belátásával, csakis ebben az
22