A ZSIDÓ FILOZÓFIA TÖRTÉNETI VÁZLATA - Or-Zse

iológiában gyökerezik”, egész egyszerűen nem tudunk egyetérteni. (Ld. i.m.) Ha így
lenne, akkor először is a ”nacionalizmus” kifejezésnek a tizenkilencedik századi
nemzetállamok korát megelőzően is lett volna politikai értelme. A szó persze önmagában
más értelemmel nem nagyon rendelkezhet, mint politikaival. Az állítás pedig, hogy
Halévi fölfogása a görög biológiában már adott lett volna, legalább két ponton erősen
ellentmond a tényeknek. Az egyik, hogy a görögöknél a „biosz” (élet) és a „logosz”
(rend, rendszer, tan, tudomány, szó) szavak összekapcsolása ismert volt, az „élettan”
vagy „élettudomány” mint az életjelenségek kutatásának territóriuma azonban: nem. A
másik, hogy Arisztotelész „több” biológiát alapozott meg, illetve művelt: az antropológiát
(embertudományt), a botanikát (növénytant), vagy az állattant (zoológiát). Ezek valóban,
mai fölfogásunk szerint, a biológia részei, csak éppen egyik sem volt az élet általános
törvényszerűségeit leíró tudomány, vagy általában vett biológia. Ez a körülmény egész
egyszerűen kizárja, hogy akár az emberre, vagy az embercsoportokra vonatkoztatva, a
filozófusok biológiai alapon vontak volna le általános következtéseket. Vagy megfordítva
– mondjuk – bizonyos biológiai-antropológiai előfeltevések alapján, azaz például egy
közös törzsi leszármazás alapjára következtessenek antropológiai jegyekből. Ennek
dacára, Halévi a középkorban megtehette volna, hogy az említettek dacára, biológiai
alapon közeledjen saját népéhez. Az ilyen fajta – ideologikus – szemlélődéseknek
nincsenek szigorúan vett tudománytörténeti szimpátiájuk vagy antipátiájuk. Halévinek
azonban ez az eszébe sem jutott. Az ő népének vallási jellegű és vallási értelmű volt a
genezise. Halévi elképzelésében, természetesen. Hovatovább, Halévi, aki különösképpen
tájékozott volt kora filozófiai eszméiben, és szívesebben gondolkodott a platói vonalon,
semmint az arisztotelészin, és ráadásul makacsul ragaszkodott egy „filozófiátlanított”
hithűséghez, hitfölfogáshoz és hitmagyarázathoz, - a zsidóságot egy tradíciókból fölépült
narratívának gondolta el. Akárcsak Ahaad Ha’am, aki a zsidóságot egy vallás kialakította
közösség élettapasztalatának tartotta a tizenkilencedik században. A Freud-tanítvány Carl
Jungnak pedig az volt a véleménye, hogy a kétféle vallásos érzés, a tradíción alapuló és a
tapasztalaton alapuló közül az előbbi el kell, hogy tűnjön, már csak erőteljes
formalizmusa és a megszokásba beletemetkezése okán is. Ez az utóbbi vélemény fölveti
bizonyos filozófiatörténeti párhuzamosságoknak a kérdését. Arra gondolunk, hogy
Halévinek a már megjegyzett platonikus affinitása némely ponton óhatatlanul ellentétes,
vagy legalábbis eltérő filozófiai következtetéseket eredményez, mint mondjuk, a zsidó
filozófia másik géniuszának, az arisztoteliánus Maimuninak a gondolatai. Sorolhatnánk
az ilyen párhuzamokat. Mindenesetre, még egyet itt föl kell vetnünk. A keresztény
középkor két filozófus óriását, a platonista Ágostont és az arisztoteliánus Aquinoit. Csak
azért, hogy fölmutassuk: a Halévihez hasonlóan platoni „beállítottságú” Ágoston,
teológiai főművében, a „De doctrina Christiana”-ban a következő, és az előbb említettek
alapján,
megdöbbentő reminiszcenciákat idéző – mondatokat mondja: „Maga a történelem
(historia) akkor sem sorolható az emberi alkotások közé, ha a történelmi elbeszélés
(narratio historica) régmúlt emberi alkotásokról beszél. … Hiszen azt, ami már elmúlt és
amit nem tehetünk meg nem történtté, az idők rendjében kell tekinteni, melyeknek
alkotója és irányítója nem más, mint Isten. Más ugyanis tetteket elbeszélni, és más
megszabni, hogy minek kell történnie. A történelem hűségesen és nagy haszonnal beszéli
el a tetteket, míg a béljósok könyvei, meg az ezekhez hasonló írások arra törekszenek,
hogy megszabják, mit kell tennünk vagy megfigyelnünk, s teszik ezt nem az elbeszélők
30