A ZSIDÓ FILOZÓFIA TÖRTÉNETI VÁZLATA - Or-Zse

köszönnek el ünnepkor egymástól mind a mai napig: „Jövőre Jeruzsálemben!”. Halévi
ennek az érzésnek ad vallásfilozófiai értelmet. Mondhatnánk azt is: filozófiailag
dekódolja a zsidóknak ezt a Zion szeretetét. Többször idézett könyvében Spiegler Gyula
Sámuel megjegyzi, hogy Halévi számos vonatkozásban prekoncipiálta Baruch Spinozát.
Például abban, hogy a természettörvényeknek való engedelmesség alapján lehet szerinte
a vallás törvényeinek engedelmeskedni. Vagyis, ha valaki nem érti, hogy miért kell
betartania ezt vagy azt a törvényt (ne felejtsük el: a Tórának hatszáztizenhárom törvényi
passzusa van!), akkor azt sem képes fölfogni, hogy mi végre kell annak megfelelnie.
Spinoza és Halévi abban is rokon gondolkodásúak, hogy egyikük sem gondolta, hogy a
parancsolatok vagy törvények puszta betartása önmagában elegendő lehetne az
üdvözüléshez. Halévi – Spiegler szerint – a következő gondolatra jut: „A szertartások
gyakorlása csak akkor ér valamit, ha általa a civilisatió az ész törvényei által
előmozdíttatik, azaz, ha a szertartások mellett a humanismus, a méltányosság, az
erényesség és az igazság kívánalmai igazán teljesíttetnek. A ki pedig az ész törvényeinek
nem tesz eleget, hogy is tarthatna számot arra, hogy az áldozat, a szombat szentelése, a
körülmetélés s más hasonló szertartások cselekedetei által kötelességét teljesítette? A
kinyilatkoztatott hittörvények csupán az ész törvényeinek kiegészítő része, de
semmiesetre sem pótolhatják azokat.” (Spiegler,111.o.) Halévi az „ország” vagy a „föld”
ideáljával nem tekinti végérvényesnek a judaizmus legfontosabb gyakorlati(?)
premisszáját. Pusztán előfeltevésnek gondolja a „szentség” és a „Templom” ideáihoz.
Arra hivatkozik a Rabbi kommentálásában (II/20), hogy a Leviták 23/38-ban és a
Genezis 28/7-ben, „az Úr szombatja”, „az Úr ünnepei”, „az Úr öröksége”, „az Ő szent
hegye”, „az Ő lábnyoma”, „az Ég kapuja”, - olyan kifejezések, amelyek Zion szentségét
vannak hivatva fölerősíteni. Vagy inkább, azt megjeleníteni, hogy a pátriárkák
vágyódásainak színhelye vagy a Mózes imájába foglalt földdarab, aminek
megpillantására egész életében vágyott (és, mint tudjuk, éppen csak a messzi távolból
vethetett rá egy „pillantást”, továbbküldve népét, hogy azután elaggott testét elvonszolva
a hegyek közé, meghaljon), a legtöbb, amire a zsidó lélek gondolhat. Az Örökkévaló
után, természetesen. És ahogy a pátriárkák hiába vágyódtak Zion után, amit akkor
pogányok népesítettek be, és Mózestől is megtagadta az Isten Ziont, valahogyan éppen
ezért a zsidó lélek számára Zion a lélek legmélyén foglal helyet. Majd a Templomo(ka)t
őrző Zion a galuti zsinagógák szombatesti mámorában. Íme – a judaizmus megszentelt
országa, benne a sohasem csak virtuális Jeruzsálemmel. A Várossal. A Templom a
szívben van – mondja a Rabbi. A népek, amelyek templomokat építettek azért, hogy a
Teremtő iránti odaadásukat kifejezésre juttassák, - tévedtek. Templomaik azért
semmisültek meg, mert azt hitték, hogy bűneik bocsánatot nyernek pusztán egy épületáldozatért.
Nem. A Templomot a szív kell, hogy létrehozza, és fenntartsa. A kő és a többi
anyag csak kellék. Lerombolt Templomukat szívükben építik föl újra és újra a zsidók. A
Törvény menedékében. A Szombat melegségében. A Rabbi Ámos prófétát (III/2) idézi a
kazárok királyának: „Ti vagytok a Föld népei közt, akit ismerek, tehát titeket foglak
megbüntetni bűneitekért.” Majd hozzáteszi: „A mi fölfogásunk szerint, ez jelenti a szív
bűnösségét.”(i.m. 92.o.) A zsidók tehát archetipikus nép – Isten előtt. Az ő Isten iránti
odaadásuk bűneikkel fordított arányban van. Isten példát statuál – a zsidó népen, ha Tőle
eltávolodik. Még ha a Templomot (a zsidó nép szívét) is kell, hogy elveszítse ezért Izrael.
A szív bűnéért a szív lakol meg. – Ha itt nem hagyjuk abba a gondolatot, akkor úgy
folytathatnánk: - A zsidók története a Templom szívben-lélekben való újraépítésének
66