A ZSIDÓ FILOZÓFIA TÖRTÉNETI VÁZLATA - Or-Zse

hogy az isteni teremtő ész és a legmagasabb erkölcsi tökéletesség „ekvivalenciájának” ez
a filozófiai posztulálása – tudásszociológiai szempontból vagy metafilozófiailag nézve, -
Mendelssohnnak igyekezete, hogy a gettókból kifelé igyekvő hitsorsosai egykori
hozzájárulását az európai gondolkodás fölépítéséhez német honfitársai számára világossá
tegye. Jellegzetesen felvilágosító gesztus volt ez.
Baruch d’Espinoza, a holland-zsidó filozófus, másfél évszázaddal korábban azt állítja,
hogy Isten a világ rendjét jelenti. A méltatlanul elfeledett V. Cassirer: Das
Erkenntnisproblem in der Philosophie und Wissenschaft der neueren Zeit. (Berlin, 1911.
112) c. munkájában azt állítja, hogy Spinoza „Deus sive natura”-ja nem természet és
Isten artikulálatlan egységét jelentette, hanem a világban meglévő rendet. Ami nem volt
egyéb – szerinte -, mint a filozófus „ószövetségi” törvényfölfogásának filozófiai
kivetítése. Spinozát, ebből is látszik a későbbi értelmezés jogosultsága, az amszterdami
zsidó hitközség vezetése elítéli. Az ítélet, vallási szempontból – teljesen jogos, tekintettel
arra, hogy Spinoza megkérdőjelezi ezzel az Örökkévaló Kinyilatkoztatását. Magát a
Kinyilatkoztatott Törvényt nyilvánítva ezzel semmissé, amiről még azt is állítja, hogy az
„történelmileg meghaladott”. Mármost, egy merőben más kultúrtörténeti kontextusban
ugyan, de Mendelssohn is valami hasonlót vet föl. A judaizmus álláspontjáról, Istent és
az általa teremtett világot, még ha annak valamiféle rendjébe magát Istent is képzeljük el,
nem lehet azonosnak gondolni. Nos, egyszerűen azért nem, mert ezzel Isten
„mindenhatóságát” (a kimondható Név – Sém – egyike) és vele „örökkévalóságát” (a
másik kimondható Név) vonnánk kétségbe. Másrészről, a Név kimondása, a középkor
zsidó filozófusainak judaista (!) interpretációjában, vagy amiért Mendelssohn
„figyelmeztet”: azonosítása a filozófiai isteneszmével, azaz behelyettesítése antropomorf
attribútumokkal, - a Név feletti eszmei uralmat, Isten valamiféle elméleti detronizálását,
jelentené, óhatatlanul.
A németországi Anhalt Fejedelemségben, Dessauban, 1729 szeptember 6.-án született
Moses Mendelssohn apja „szófér” volt, azaz: tóramásoló. A zsidó közösségekben ez egy
nagyon fontos, bizonyos vonatkozásban a vallásos élettel közvetlenül összefüggő,
hivatás. A kisváros zsidó közössége, amely már a XVI században zsinagógát épített, és a
XVIII századra a hazájukból elüldözött osztrák, lengyel, cseh és morva származású
zsidóknak is menedéket nyújtott, különös gondot fordított arra, hogy a zsidók gyermekei
megfelelő tanításban részesüljenek. A zsidók történetében a gyermekek igen korai –
három négyéves korúktól kezdődő, - tanítása, a héber betűvetésre és az imák
memorizálására, a zsidó szociális és vallási életnek talán elsőszámú követelménye. A
zsidó apának ez individuális kötelessége. (A Szentírásból tudjuk, hogy még az úszás
megtanítása is.) Teljesen természetes volt tehát, hogy Mendelssohn, életének legkorábbi
szakaszától kezdve, egy igen intenzív és – kisvártatva, az európai és német műveltség
elsajátításával, - extenzív edukáció elé nézhetett. A város Frenkel nevű rabbija külön
tanítja a születésétől nyomorék, de szellemileg rendkívüli képességű gyereket.
Levelezéséből kitűnik, hogy a számára oly „felhőtlen” állapot a rabbinak a berlini
hitközség élére történő kinevezésével véget ér. 1743 nyarán követi egykori tanítómesterét
Berlinbe, hogy ott, a talmudikus tanulmányai folytatása mellett világi tanulmányokba
kezdjen. Stadler Károly, egyik életrajzírója, megjegyzi, hogy „Az első, nem zsidó
filozófiai munka, mely a kezébe került: ’Reinbeck meditációi az evang. hitvallásról’ volt.
Ebben az Isten létét bizonyító, hatalmas érvek foglaltattak…”. (Stadler Károly:
Mendelssohn Mózes. Székesfehérvár, 1895. 29-30 o.) Mendelssohn első berlini időszaka
104