A ZSIDÓ FILOZÓFIA TÖRTÉNETI VÁZLATA - Or-Zse

megszűnése az emberek közötti kisstílű gyűlölködések kialvását is jelenti. A Hegel-hívő
Rosenzweig számára a zsidók napirenden lévő emancipációja, ami Németországban már
a tizenkilencedik század közepétől napirenden volt, - teljesen normális dolog volt. Egy
olyan német zsidó számára, mint ő, elképzelhetetlen volt a gettó-jelleg fönntartása. Nem
csak azért, mert az merőben ellentétes volt az egyáltalában vett „progresszióval”. De
azért is, mert a judaizmusnak – szerinte - ki kellett mennie a világba. Be kellett kerülnie a
keresztény világ vérkeringésébe. Hiszen a judaizmus termékenyítette meg ezt a világot. A
húszas évek eleje táján, a frankfurti egyetem tanácsa elhatározta, hogy létrehoznak az
egyetemen, a filozófia tanszéken, egy teológiai és vallásfilozófiai részleget. A judaisztika
képviseletére, 1922-ben Franz Rosenzweiget kérték föl. Nem sokkal később (1923.
január 12-én) azt írja Martin Bubernek, hogy „Amikor a Frankfurti Egyetemet
alapították, voltak, akik azt tanácsolták, hogy ’Zsidó Teológiai Kart” kellene alapítani.
Akkor a gondolat megbukott, mert a keresztény szponzorok természetszerűleg nem
támogatták az ötletet, az egyetem zsidó alapítói pedig azért szabotálták, mert attól féltek,
hogy a szokásos módon ’túlzottan zsidós’ lenne. Az ötletet nem vetették el véglegesen,
mígnem máshonnan beavatkoztak. Huszonegy elején Limburg püspöke elhatározta, hogy
alapítványt tesz a ’katolikus etika’ tanítására. Akkor aztán a protestánsok és a zsidók is
hasonlóképpen eldöntötték, hogy katedrát alapítanak. Mert nekünk nincsenek
püspökeink, a zsidó katedra alapítás joga átszáll a zsidó közösségre. A kormány fölkérte
a Filozófiai Fakultást, ahová a tanárok tartoztak, hogy készítse elő a pályázat
meghirdetését. Az első, akit a közösség jelölt, (Rabbi N. A.) Nobel volt. Nagyszerű
választás volt ez. Ő ugyanis még hitt az egyetemben.”(Franz Rosenzweig: His Life and
Thought. presented by Nahum Glatzer, 125-126. o.) A német zsidók „jó” helyzetben
voltak a századfordulót követően, az első világháború végéig, sőt: a Weimari
Köztársaságig. Legalábbis Európa más országokban élő zsidóival összehasonlítva.
Persze, minden hasonlat sántít. A relativitástól eltekintve, a zsidók Európában mindig is
annak a hétköznapi és politikai közvéleménynek a megítélési és – gyakorta – fizikai
agressziójának voltak az áldozatai, amely önmaga viszont a keresztény antijudaizmus
foglya volt is és maradt is. Nem lehet tehát eléggé meggyőzően érvelni, a bizonyítékok
nagyszámú és egyértelmű súlya alatt, abban a tekintetben, hogy az európai zsidóság ezen
a kontinensen persona non grata volt a második világháború végéig. Azután sem arról
volt szó, hogy a zsidókat Európa rehabilitálta volna a ráfogott teológiai főbűn (a
deicidium), vagy a kényszerűen űzött pénzkereskedelem vádja alól, a többi visszataszító
rágalomról nem is beszélve. Európa zsidósága, mint etnikai (nem nemzeti), kulturális és
vallási entitás – megszűnt létezni. A zsidó öntudatú individuumok vallási közösségei
maradtak csupán fenn. Zsidóként, zsidó szemmel, ahogy Rosenzweig számára is, a német
zsidók relatív jólléte vagy inkább szociális szabadságfokának másokénál magasabb volta
individuálisan kulturális emancipációs lehetőségükben volt adva. Fogalmazhatnánk: a
németországi zsidók számára mindenképpen adva volt a kiemelkedés és ezzel együtt az
egyenjogúsítás lehetősége, akár az igazi, a politikai egyenjogúsításig, ha egyénként
fölolvadtak a német nyelvben, irodalomban, és – pláne – filozófiában. De ezzel
megérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol értelmét veszti az emancipáció, és fölcserélődik az
„asszimilációval”. A német zsidók már a tizenötödik században annyira németek voltak,
hogy saját turmixnyelvük, a német-héber „jiddis” irodalmi nyelv volt. A német zsidók
német kulturális affinitása pedig Európa szerte példa nélküli. Lehet, hogy éppen ezért.
Rosenzweig esete is hasonló. Ha némiképp emelkedettebb, filozófiai dimenziókban is
154