A ZSIDÓ FILOZÓFIA TÖRTÉNETI VÁZLATA - Or-Zse

emberiségnek szóló Szentírás és az európai filozófia német kulturális szimbiózisában ez a
két gondolkodó egyszerre érezte volna meg a radikális gonosz etikai leváltásának
lehetőségét. Nem. Ez a barátság sokkal „prózaibb” volt ennél. Talán, éppen ezért volt
„velejéig” textus-centrikus és a Biblia német újrafordításának (több mint nyelvi)
modernizációs kísérlete. „A bibliai elbeszélések formai titka” („M. Bubernek 1928.
február 8-ra”) című írása erre a tanú. (Nem hang és…149-171 o.) Rosenzweig itt az
egyistenhit filozófiájának legközpontibb problémájához érkezik el. Éppenséggel azzal,
hogy rákérdez arra, vajon Isten miért történetmesélés közben érinti meg az ő emberteremtményét.
Miért van az, hogy a Biblia fordításai valahogyan mindig a hétköznapiság
és a nyelvi egyszerűség köntösében voltak a leghatásosabbak. Miért, hogy a próza kell
legyen a Kinyilatkoztatás interpretációjának formai hangütője. És nem a líra. Miért van
az, hogy a személyességet fölerősítő költőiség inkább elvisz a vallásosságtól, semmint
közelítene hozzá. Bármilyen nyelvre történő Biblia-fordításban. Jóllehet, a hétköznapi
beszédben a költőiség kap szerepet. Ha a ritmikusságot, a kényszerű és tudattalan
formáltságra törekvést nézzük. Hermeneutikai gondolatai közben a német irodalom két
zsenijéről, Goethéről és Lutherről is megemlékezve, azt vallja, hogy „a Biblia a szó
közvetlenségét menti át az írás közvetettségébe és közvetíthetőségébe”. Magánvaló
formákként említi meg a Szentírás szövegébe „beleosztott” „hármasokat” és „heteseket”.
Amelyekkel kapcsolatban éppen az utólagosan bevitt formák érvényességét mutatja ki, ha
azok az eredeti tartalmi mondanivaló újraszületését teszik lehetővé. Persze, a befogadó
olvasó számára. Minden más esztétikai törekvés pusztán a filológusok játszadozása és –
Goethével szólva – „a tudósok szűk körének mulatsága”. Ami mármost a bibliai
elbeszélést illeti, ez egy olyan történetmesélés, amelyben „Mindkét fél, elbeszélő és
hallgató, megmaradnak valóságos idejükben, a jelenükben”. A drámai feszültség akkor
jön létre, amikor a reális életidejét élő befogadóban az elbeszélés időbelisége, valamiféle
előzményt, vagy inkább megelőző időbeliséget involvál. Ezzel az elbeszélés a befogadóolvasó
életidejének részévé válik, s a drámai hatás abban lesz, hogy a valóságos idő ettől
fogva már következménye lesz az elbeszéltnek. Az elbeszélt történet így lesz olyanná,
mintha „éppen most” történt volna meg. „Ha az elbeszélésnek egyedül ez az egy
természeti formája volna, a bibliai elbeszélés szénája rosszul állna. Hiszen hallgatóját
éppen hogy nem akarja jelenéből máshová áthelyezni; nem akarja önfeledetté tenni;
pontosan a maga teljes lélek- és testi jelenlétében akarja megszólítani és hallásra
serkenteni. Az időbeli távolságot tehát semmilyen fikcióval nem szabad kiiktatnia a
valóságból. Nem a hallott elbeszélés dolga, hogy maiságából kimozdítsa őt, és a Szináj
lábához helyezze; saját tevékeny engedelmessége mozdítja csak meg a Szinájt, és helyezi
puszta szemmel kivehető közelségben a tekintete elé – a törvény tehát, és nem a történet,
2 Móz. 20, nem pedig 2 Móz. 19.” (uo. 154 o.) Rosenzweig egész pontosan az etikai
születését véli fölfedezni abban a különös műformában, ami a bibliai történet belső
karaktere. Ez egy másik elbeszélés-típusban, ami nem kívülről szólítja meg a hallgatót,
hanem belülről jön, az ember önmagának föltett kérdéseire adott „csattanós” válaszként, -
még erőteljesebben jelentkezik. „Üzenetként közelít az emberhez, ám az embernek mint
tanításhoz kell intéznie hozzá kihívását. A kinyilatkoztatás éri őt, de a parancsolatot ő
kényszeríti ki tettével.” (uo. 167 o.) A Teremtővel folytatott beszélgetések „dialogikája”
(„ami az elbeszélést kérdés és válasz, mondás és ellentmondás, szólás és hozzászólás
vázán feszíti ki”) az, ami a judaizmus egyik, ha nem a legjellemzőbb sajátossága. Ha
belegondolunk, micsoda történelmi félreértések származtak (és származnak ma is) abból,
146