A ZSIDÓ FILOZÓFIA TÖRTÉNETI VÁZLATA - Or-Zse

filozófia hovatovább áthatják egymást. Akkor is így van ez, ha a későbbi európai
filozófiatörténet írás (de a hivatalos teológiák és egyháztörténetek éppannyira) nem vett
erről tudomást. Sőt, ellenkezőleg, a zsidó kultúrát és a zsidók kulturális kontinuitását nem
akarta figyelembe se venni.
Ha tehát azt állítjuk, hogy a héber monoteizmus, a vallás, a kultúra és
társadalomszervezés egy különleges ki- és túllépés volt a korábbi, a mitológiai kultúrák
és prevallások (animizmus, totemizmus, fetisizmus) szervezte világból, akkor erre a
kultúrára, természetesen a vallásra a későbbi görög „filozófiai” jelző – alkalmazható. Erre
a megállapításra – hangsúlyozzuk, - a zsidó vallás ultraracionális jellege, és a magas
kultúrában és a népi kultúrában egyaránt igen erős és magának a vallásnak a napi
gyakorlását lehetővé tevő alfabetizmus, - felhatalmaz bennünket. Ha azt állítjuk továbbá,
hogy a görög filozófiában, majd az egyetemes filozófia történetében (amiről Martin
Heidegger amúgy is azt állítja, hogy „pusztán lábjegyzet Platonhoz”) megjelennek az
egyistenhit kognitív sajátosságai (például, a teleológia, a creatio ex nihilo, az
unilinearitás, a historia, a doktrina, a magyarázat, az igazolás, a gnózisz, az ontosz, stb.),
akkor talán nem valamiféle meggyőződéses extremitás mondatja velünk, hogy az antik
Görögország filozófiájának és Juda monoteista erkölcsi hitvallásának köze volt
egymáshoz.
Bár, ha némiképp továbbgondolkodunk, és azt mondjuk, hogy Európa intellektuális és
spirituális kultúráját át meg áthatják a metafizikus és transzcendentális
problémafelvetések és az igyekezet, hogy ezekre válaszokat találjanak, akkor az egész
Európai kultúrát „filozófiainak” kell tekintenünk. Mindezek után pedig aligha
csodálkozhatunk azon, hogy az európai történelem szinte valamennyi véres eseménye
elvi kérdések praktikus megoldási kísérletei voltak. Az a nép pedig, amelyet a történelmi
sors vagy a Mindenható Európa paradigma-népévé tett a Második Templom lerombolását
követően, mindezeket a vérré átváltoztatott ideákat magába vette. Elsősorban azáltal,
hogy a vallása által megalapozott erkölcsi misszióját betöltse. A zsidók hontalanságukkal,
elkülönültségükkel, és a nyomukban járó gettókba kényszerítésükkel és permanens
üldöztetésükkel, egyszerre töltötték be vallási és egyben kulturális hivatásukat, és váltak
bűnbakká. A zsidók belső indíttatása és ugyanennek a külső környezet általi recepciója
következtében. A zsidók vallásának első számú parancsa az isteninek tekintett erkölcsi
világszemlélet és erkölcsi rend képviselete (!) a világban. Ezt jelenti és csakis ezt a
mások által többnyire merőben más összefüggésben emlegetett „kiválasztottság”. Amikor
az első században (i.sz.) újplatonikus ókeresztények szájából elhangzik az a –
voltaképpen teológiai / filozófiai – verdikt, hogy tudniillik nincs semmiféle
jogfolytonosság a zsidók Bibliája és az akkor már Újszövetségként emlegetett Jézusi
tanítások között, a zsidóknak nem csupán a filozófiai sorsa pecsételődik meg. Abban a
készülődő Európában, amelynek keresztény világnézete és kultúrája a zsidók (egyetemes)
erkölcsöt konstituálásából fakad. A zsidó Jézus igehirdetése, ha most kizárólag filozófiai
(és természetesen a görög filozófia profán és intellektuális rítusai szerinti) szempontból
vesszük szemügyre, egyáltalában a zsidó és a görög eszmetörténeti tradíciók mentén
szerveződik egységes kontextussá. Nem csak morálfilozófiai (morálteológiai – a jóval
későbbi keresztény-katolikus nomenklatúrában) álláspont, bár ebből a megközelítésből
nem kifejtett és befejezett rendszer, hanem szinte nyomon követi a zsidó Szentírásnak azt
a mással föl nem cserélhető sajátosságát, hogy a történeti elbeszélő műfaj kerete közé
építse be a tanító-fölvilágosító eszmei mondanivalót.
4