A ZSIDÓ FILOZÓFIA TÖRTÉNETI VÁZLATA - Or-Zse

Mendelssohn megnyitja a zsidó filozófia német nyelvű korszakát, s egyben a német és
zsidó felvilágosodás egyik legmarkánsabb gondolkodója. Vele történik meg a szakítás a
zsidó filozófia Spinozánál exponált álláspontjával, ami szerint, ha a zsidó gondolkodó a
filozófus névre tart igényt, akkor csakis a klasszikus és keresztény problémák
felfejtésével kísérletezhet. Mendelssohn szerint a judaizmusnak nem az a feladata, hogy
racionális igazságokat hirdessen, ráadásul a kereszténységgel ellentétben nem építkezik
dogmákra. A romantika Németországában élt Solomon Formstecher. Die Religion des
Geistes című főművében a vallásokat két nagy csoportra osztja. Az egyikben, a
természetvallásban, Isten a természet maga, a világszellem. A másikban, a szellem
vallásában, Isten etikai lény és a világot azért teremtette, hogy annak teljes szabadságot
adjon. Samuel Hirsch, Die Religionsphilosophie der Juden-ében, az abszolút idealista
német Hegel hatására, azt állítja, hogy a vallásos tudat átfejlődik az igazságot felfogni és
befogadni képes tudatba. Hegeltől eltérően a vallásnak is tulajdonít filozófiai tartalmat.
Hermann Cohen (1842 – 1918) a marburgi újkantiánus iskola vezető egyénisége.
Miközben a két német klasszikustól, Kanttól és Hegeltől tanulja a vallás és erkölcs
megértésének filozófiai technikáit, vallja, hogy a zsidó próféták az erkölcsi alapelvek első
megtapasztalói, és hogy messianizmusuk az általános emberi tökéletesedés hajtóerői.
A szintén német zsidó filozófus Franz Rosenzweig, a Der Stern der Erlösung című
művében a halálfélelmet tartja minden megismerés forrásának. A Kant által a filozófia
három tartópillérének nevezett Isten, Ember, és Világ között a következő viszonyt látja:
Isten és Világ, ez a Teremtés, - Isten és Ember, ez a Kinyilatkoztatás, - Ember és Világ,
ez az Üdvözülés. A németországi nácizmus elöl Palesztinába kivándorolt Martin Buber
hatása éppen olyan nagy a keresztény huszadik századi gondolkodásra, mint a zsidóra.
Filozófiai teológiájának és morálfilozófiájának az Én – Te kapcsolat problémája az
alapja. Az ún. dialógus – teológiája megjelenik a keresztény felekezeteknél. Jelentős
szerepet játszik majd az 1948-ban megalakult Izrael szellemi életében. Élete mindvégig a
zsidóság kulturális és intellektuális hagyományai ápolásának és továbbfejlesztésének
jegyében telik. Az Amerikába kivándorolt Hannah Arendt, aki sohasem tudott elszakadni
a német filozófiai tradícióktól és szellemtől, Martin Heideggerrel folytatott, évtizedekig
tartó levelezésében állandóan középponti kérdésként kezeli a holokauszt és az
asszimiláció racionalizálhatóságát ill. történetfilozófiai értelmezhetőségét. Emanuel
Levinas a szefárd (spanyol zsidó) származású francia filozófus, akinek a huszadik század
Soa utáni történetében is sikerült megőriznie kettős intellektuális identitását (a franciát és
a zsidót), soha nem volt képes arra, hogy zsidóságával szembehelyezze franciaságát, vagy
inkább européer önmagát.
Befejezésként, említsünk meg két izraeli filozófust: Jesajahu Leibowitzot és Shlomo
Avinerit. Mindketten a modern zsidó állam politikai gondolkodói. Leibowitz a politikai
paletta jobboldaláról, Avineri a balról fogalmaz meglehetősen kritikus hangnemben.
A zsidó filozófia története nem az egyetemes filozófia történetének egy történeti esete.
Akár a világban szétszóródott zsidók, úgy a világban szétszóródva élt zsidó filozófusok is
annak az egyistenhívő erkölcsi gondolkodásnak a részei voltak mindig, minden
megpróbáltatásuk és kirekesztettségük ellenére, amely a zsidó-keresztény kultúrának
nevezi önmagát. És ha van valamilyen apró, egészen jelentéktelen differentia specifica-ja
a zsidó filozófusnak, akkor az minden bizonnyal nem racionális: talán minden valaha élt
filozófus-pályatársánál régebben őrzi magában a Tízparancsolat intellektuális
kötelességtudatát.
6