A ZSIDÓ FILOZÓFIA TÖRTÉNETI VÁZLATA - Or-Zse

Annak múlhatatlan erkölcsi, vallási, kulturális, történelmi és gondolati
inspirációjaképpen. Göttingenben a diákok lázasan olvassák azt az Eduard Meyert, aki a
korakereszténységről és az antik görögségről írt, a nemzeti romantikát és eszményteremtést
sem nélkülöző, munkáiban, valamiféle organikus történeti iskolát teremt.
(ld.uo.) A történelem, mint terapeuta. Nem pusztán a „tanítómesteri” értelemben. Akár az
egész német nemzet számára. Rosenzweig számára ismerős gondolati helyzetek. A
zsidók fennmaradásának éppen ez a záloga. A szentnek tekintett szövegkánonokból,
először az elsőből, a Bibliából, azután a másodikból, a Talmudból, - kiszivattyúzni az
időtlenül érvényest. Ez az, ami minden helyzetben aktuális: a partikulárisnak és
univerzálisnak az egysége. Amikor majd 1919 áprilisában találkozni fog Nehemiah A.
Nobel rabbival Frankfurtban, hogy néhány hónappal később megnyissák a judaista
akadémiát és kutatóközpontot, akkor érik be a gyermekkorban elkezdődött és az
egyetemen föltranszformálódott terapeuta-gondolkodása. A Biblia zsidó olvasata nem
csupán a gyökerekhez történő visszanyúlás, gondolja teljes joggal, hanem ennek a
szövegkánonnak az eredeti olvasata is. Tehát: egy, valamiféle dekonstrukciós (és, hol
vagyunk még a „dekonstruktivizmustól”?!) újraolvasás. Keresztény oldalról,
természetesen. A Nobel-féle törekvés erről szól. Éppen ezért fel lehet vetni azt az
aszertórikus kérdést, hogy kettőjük találkozásának „filozófiai oka” volt elsősorban, és
nem vallási. Ha ugyanis a Bibliáról van szó (és itt még a Talmud is csupán ennek
valamiféle szakrális judaista kommentárja), akkor a visszatérés az eredeti olvasathoz, az
európai gyökerekhez visszatérés is, egyben. Hogy azonban miért kell visszatérni, arra az
egyértelmű választ Rosenzweig egész munkássága adja meg. Samuel H. Bergman szerint
a mester Hermann Cohen még jóváhagyja azt a megkerülhetetlen különbségtételt, hogy a
vallásnak és az etikának nem ugyanaz az „ember” a központi generálója. Az etika mindig
az általános emberrel foglalkozik. A maga elvont általánosságában – a német filozófiai
nyelvezetben, legalábbis. A vallás a konkrét, a személyes individuummal. (ld. Bergmann,
55. o.) Rosenzweig embere éppen ez az utóbbi. És ráadásul, abban az egzisztencialista
tálalásban, abban a spontán szituációkban érvényesülő időben, ami akkortájt még nem
volt annyira fölkapott. Vagyis, Rosenzweig a Bibliában, pontosabban: ennek az európai
vallási alapdokumentumnak egy német újrafordításában, az emberfogalomnak a modern
világban fölhasználható újradefiniálhatóságát látja. „A Biblia világtörténelmi
jelentősége” című esszéjében (in: Nem hang és…, 197-202. o.) azt írja, hogy „A Biblia
jelentősége tudományosan egyedül hatásán és sorsán ragadható meg és vizsgálható:
világtörténelmi jelentősége tehát világtörténelmi hatásán és világtörténelmi sorsán.” (i.m.
197. o.) Ha már a Biblia, mint „világra szóló” interpretáció kerül szóba, és minden
kulturális és vallási alapdokumentum-fordítás valamiféleképpen ilyen, talán föl kellene
tenni a kérdést: Miért németre? Miért nem, mondjuk, angolra, vagy – az első világháború
környékén nagyon is releváns föltenni, - franciára? Ezután annak a kérdésnek is
jogosultsága van: Milyen típusú legyen a fordítás, ha már tisztázódott, hogy a modernitás
rekonstrukciós ember-definíciója áll a középpontban? Legyen, mondjuk, etikai típusú?
Vagy, mondjuk, haladja meg az etikait, és legyen legitimációs jellegű, szublimálva a
„micvák” jog-centrikusságát, akár a prófétai szövegekben is? Vagy, mind a jogi, mind a
morális jelleget rendelje alá a kifejezetten vallási mondanivalónak? És merje fölvállalni a
Kinyilatkoztatás kizárólagosan transzcendentális üzenetét? A korabeli zsidóság a
szociális és szociológiai megjelenés legkülönbözőbb eseteit mutatja ebben az időben.
Kezdve attól, hogy a nyugati társadalom éppen ekkor asszimilálja a zsidóság szociálisan
144