A ZSIDÓ FILOZÓFIA TÖRTÉNETI VÁZLATA - Or-Zse

lehetőség erre a keresztény vallás fölvétele. Teljes szívvel és aggyal. Fölfedezni – és
zsidóként! – a kereszténységet, és hidat verni a két lélekforma közé. A két lélekforma –
valójában egyetlen kultúra, gondolja. Ugyanennek az évnek a zsidó nagyünnepein azzal a
szándékkal megy el a berlini ortodox negyedben lévő zsinagógába, hogy önmaga előtt
demonstrálja: áttérésével nem szűnt meg zsidónak maradni. Ám, valamiféle lélektani
rejtély, vagy – ki tudja? – talán egy nagyon régi, a zsidónak született emberekben mindig
is meglévő érzés okán, a „gyülekezet házából” egy zsidóságában újjászületett
Rosenzweig távozik. Most már biztosan tudja, hogy a zsidónak nem kell Istent keresnie.
Mert nagyon régen vele van. A zsidó lélek a zsidó hitben van otthon igazán. Noha,
valószínűleg történetszociológiai eredőként, állandóan kísérti a „kiiratkozás”, a más –
főképpen az európai keresztény – kultúrák vonzásai és választásai. A nagyvilág
fölszabadító revelációja ez, az európai gettókból évszázadok után kiszabaduló zsidó lélek
számára. A filozófus számára ez a kitérési kaland végérvényesen meghatározza az eszmei
életcélt: a judaizmus filozófiai olvasatát, a zsidó vallás univerzálisan intellektuális
üzenetének desifrírozását és ezek megismertetését a zsidó emberekkel. Mert zsidónak
lenni bizony beavatottság, de nem ismerni ezt a beavatottságot, ez bizony
szerencsétlenség – gondolja. Individuálisan és közösségileg, egyaránt. Ne felejtsük! A
századfordulós nagy zsidóperek után vagyunk. A „dreyfuss kapitányoknak” tulajdonított
hazaárulások és a tiszaeszlári zsidó tutajosoknak tulajdonított gyilkosságok törzsi mágiája
járja be Európát. És a huszadik század csak most kezdődik. Rosenzweig gondolataiban
lassanként összetalálkoznak a liberális nemzetállam dialektikus idealista hegeli intenciói,
és a közép-európai zsidó lét vitalista és egzisztencialista fölvetései. A lelki fiaskóval
végződő áttérési kalandot követően, most már végérvényesen Berlint választja további
tanulmányai színhelyéül. Hermann Cohent és a konzervatív-liberális rabbiképző
szemináriumot. A német hazafi ám zsidó filozófus Cohen (aki nem mellesleg:
újkantiánus) egyfelől elragadtatásra kényszeríti, másfelől pedig eleve elhatárolódásra.
Elképzelhető, hogy a zsidó léttel kapcsolatos egyre kritikusabb álláspontját a balkáni
fronton önkéntesként tapasztaltak is alakítják. Egyre jobban odafigyel a kelet-középeurópai
zsidók politikai helyzetére. Arról győzi meg önmagát, hogy a judaizmust nem
lehet, csakis kizárólagosan tanulmányozni, még inkább megélni. Sőt! Csak e két
életmegnyilvánulás, a tanulmány és az empirikus élet, lehet a zsidó értelmiségi igazi
lételeme. Valamint, a tanítás. A hitsorsosok föltöltése identitással. A három és félezer
éves zsidó kultúra melletti elkötelezettség, ami egyúttal a tanítás megszentelt
cselekvésében kell, hogy megvalósuljon. A Freies Jüdisches Lehrhaus a kasseli zsidó
nevelési kurzusait követő, 1920-as alapítványa Frankfurtban. Egy „modern béth hamidrash”-nak
titulálja, nemes egyszerűséggel. A judaizmus tanítása életének nem
melléktevékenysége. A frankfurti Freies Jüdisches Lehrhaus amolyan német-zsidó
intellektuális központ, némi „messianisztikus” küldetéstudattal, a kulturális cionizmus
égisze alatt. A judaizmust elsősorban nem gyerekeknek, hanem fölnőtteknek tanítják.
Meglepően liberális előadásban, és mégsem érzékelhetően eltávolodva az ortodox
vallásosság olyannyira etikus és esztétikus reprezentációjától. Nathan Nobel rabbi
karizmája megragadja ezeket a fiatal értelmiségieket. Ő a vallási lelke az intézetnek.
Martin Buberrel is itt jön össze, és ez a barátság rövid életének egyik tartópillére.
Mindketten elkötelezettjévé válnak a zsidók kulturális fölszabadításának. Mindketten
rajonganak a német kultúráért és bizonyos megkötöttségekkel a német liberális államtradíciókért.
De itt találkozik olyan, a későbbi zsidó és nem-zsidó huszadik századot
149