A ZSIDÓ FILOZÓFIA TÖRTÉNETI VÁZLATA - Or-Zse

meghatározó emberekkel, mint Eduard Strauss, Erich Fromm, vagy Gershom Scholem. A
német filozófiai állameszméről a doktori értekezés könyvvé érlelt változatában, az 1917ben
írt Das aelteste Systemprogramm des deutschen Idealismus-ban ír. Teljesen
természetes tehát, hogy arra a közös elhatározásra jutnak, hogy Luther és a zsidó-német
Mendelssohn után, egy új, egy modern német bibliafordítást produkálnak. Amit
nemsokára elkezdenek, de közbeszól Rosenzweig halála, majd a holokauszt és a második
világháború. Buber csak a háborút követően teszi le, elsősorban a német nyelvű
olvasóközönség elé a nagy művet, amely méltán arat világsikert. Nem annyira
nyelvtörténeti és irodalomtörténeti eseményként, hanem mert a munka a judaizmus és a
kereszténység közti régóta vajúdó dialógus beharangozása volt. Ráadásul, a történelem
legtragikusabb, és a zsidóság számára soha föl nem oldható borzalmát követően.
Valamiféle kulturális föloldozásként. Mindenesetre, Rosenzweig – Buber által
bevallottan – végig meghatározóan „jelen volt” a fordításban.
Az életmű rajta kívül álló okok miatt elmaradt. De 1921-ben megírja a Der Stern der
Erlösung-ot. Alapműről van szó. Először is, a mű egyfajta kísérlet egy zsidó teológia
konstrukciójára. Rosenzweig tanulmányában az amerikai Bergman azt a megjegyzést
teszi, hogy „úgy írta meg a könyvet, hogy bármifajta szoros elkötelezettsége lett volna a
zsidó életformához és értékekhez”. Amivel persze lehet vitatkozni, mégis el kell ismerni,
hogy Rosenzweig sohasem volt a szó szoros értelmében vallásos. Most megint kellene
tenni egy megjegyzést azoknak az olvasóknak a kedvéért, akik nem járatosak a zsidó
vallásban. A hászkálá (a zsidó fölvilágosodás) után megszűnik a zsidó közösségeknek az
a gyakorlata, hogy a zsidó lét megélését a zsidó vallás szigorú betartásával kössék össze.
A kizárólag a szigorú közösségi életforma megtartásával betartható háláchá (a
parancsolatok: az étkezési szabályok, az együttélési szabályok, a rituális előírások, a
vallásjogi normák) a zsidóságnak egyre inkább arra a részére korlátozódott, amelyik az
„ortodoxia” névvel illette magát. Ahogy közeledünk a huszadik század végéhez, annál
inkább válik ez a meghatározás relatívvá. Egyre több ortodox irányzat és csoport jelenik
meg a zsidó közösségi élet hihetetlenül színes palettáján. Nyelviségtől, kulturális
gyökerektől, az egykori elszármazási hely befogadó kultúrájától, a tradíciókhoz való
viszonytól, a rituálé specialitásaitól, - függően. Kétségtelen, hogy a zsidó ortodoxia,
bármilyen alakot öltsön is, a zsidó kultúra és népiség legerősebb megtartó eleme volt és
maradt. Lehet vitatkozni némely vonásával, az egyes csoportok szinte koraközépkori
mentalitásával. De semmiképpen nem lehet elvitatni azt a hallatlan bátorságot és
hajthatatlanságot, amellyel a zsidó embereknek ezek a csoportjai, gyakran a környezet
(sokszor a zsidó „környezet”) megítélései ellenére, megőrizték a három és félezer éves
zsidóságot. Ebből a fókuszból mindenesetre, Rosenzweig kísérlete egy zsidó teológiára,
egyszerre volt meglepő és ugyanakkor érthető. A könyvet a Nagy Háború legvégén kezdi
írni úgy, hogy a frontról levelekben küldi haza az egyes részleteket. Azt írja: „Mi zsidók
nem tudunk elképzelni olyan kort, amikor már nem leszünk. Tőlünk már elraboltak
mindent, amiben a világ népei gyökeret eresztettek: földet és nyelvet, szokást és
törvényt…Mégis élünk és élni fogunk mindig. Az életünk már sohasem szakad meg
rajtunk kívülálló okok miatt. Nekünk nincsenek a földön gyökereink. Éppen ezért
vagyunk örök vándorok, akiknek a gyökereik mélyen saját testükbe és vérükbe vezetnek.
Csakis ez a kizárólag önmagunkba visszavezethető gyökeresség teszi lehetővé
örökkévalóságunkat.” (The Star of Redemption, 348 pp.) Rosenzweig abból indul ki a
Der Stern-ben, hogy a filozófia, azaz a szubjektumból kiszabaduló és objektívvé váló
150