A ZSIDÓ FILOZÓFIA TÖRTÉNETI VÁZLATA - Or-Zse

amelyet Sirat fölemlít (A History of Jewish Philosophy in the Middle Ages, Cambridge
University Press 1985. 162 p.), a filozófia kifejtésének sajátosságából adódik. Tehát az
athéni klasszikus triásztól – Szókratésztól, Platóntól és Arisztotelésztől – kezdve,
Spinozán át, a franciák Rousseaujáig és Voltairejéig, és a német klasszikusokon (Kant,
Fichte, Schelling, Hegel,) keresztül, mondjuk, az ugyancsak német és huszadik századi
Jaspersig vagy Heideggerig, vagy a francia Sartre „Critique de la raison dialectique”-jéig,
- ez annak a filozófiai ezoterizmusnak a vonala, amely: 1. az igazságot csakis a filozófia
által megszerezhető és birtokba vehető epifenoménnek tekinti, és 2. a filozófia művelőit,
a filozófusokat, az igazság keresőinek, valamiféle beavatottaknak látja, akik olyan
nyelven beszélnek, amelyet a hétköznapok embere, gyakran még a műveltek sem igen
értenek meg.
Maimuni főműve filozófiai mű. A szerkezeti fölépítése bizonyítja ezt, elsősorban. A mű
ugyanis, jóllehet a Tanach és a Talmud fölfejtése, a szónak mind hermeneutikus, mind a
rabbinikus tudás kifejtésére törekvés – értelmében, a mondanivaló előadása: filozófiai.
Ne felejtsünk el valamit! A skolasztika idején vagyunk. Európa egyetemein, amelyek
mindössze néhány évtizedes múltra tekinthetnek vissza, a keresztények számára szent
szövegek (pl. az Újszövetség) analitikus és szintetikus elemzése folyik. A szociálisan
megélt hit számára nélkülözhetetlen latin nyelvű (!) textusok kerülnek olyan emberek
górcsöve alá, akiket nem lehet a „pap” vagy a „szent ember” tulajdonságaival jellemezni.
Mindezek következménye, szerintünk, hogy a Tévelygők mondanivalóját ne a zsidó
vallás felől próbáljuk meg fölfedezni, hanem a filozófia felől. (Lukács György, a
marxista filozófia huszadik századi klasszikusa azt mondta volna egyszer, hogy „minden
valamirevaló filozófusnak egész életében mindössze egyetlen gondolata van…”.)
A mű háromrészes struktúráját tekintve, az előzőekben idézett szerzőkhöz hasonlóan, el
kell fogadnunk az egyes részek relatív independenciáját. Ugyanakkor hangsúlyozzuk,
hogy mindhárom rész voltaképpen egyetlen gondolat körül szerveződik. Ez a gondolat: a
zsidó istenfogalom intellektuális megélésének filozófiai rekonstrukciója. Maimuni a mű
első részében végigpásztázza a Tanach és a Talmud attribútumait, amelyekben
valamilyen módon a Mindenható – és mert ez másként nem lehetséges, az emberi nyelv
természetéből adódóan, - emberi jellegű tulajdonságait véli föllelni. Ám ezeket az
attribútumokat nem tekinti másoknak, mint valamiféle nyelvi korlátoknak. A
gondolkodás kódolt fékjeinek. Amolyan Francis Bacon – féle idolumoknak. Maimuninak
ebben a nyelvfilozófiai – alkalmasint: filozófiai antropológiai – vizsgálatában, amelyben
– hangsúlyozzuk – az elejétől a végéig a zsidó vallás alapkönyveit használja, s csakis
azokat, - a zsidók számára szent héber nyelv (amelyen – persze – a szent könyvek
íródtak, és amelyen a zsidók, vallásilag legalábbis, egész történelmük során
megnyilvánultak) partikularitásában akar az egyistenhit forrására rábukkanni. Echte
filozófiai törekvés! Mi más!? Nézzük meg – mondjuk – az első rész tizenkettedik
fejezetét. Ez a „kum” héber igének a Tanachban előforduló jelentéstartalmait veszi
górcső alá. A magyarban a „föláll”, a „fölemelkedik”, a „fölkel” szavakkal azonosítható
jelentések képezik a szó primer héber jelentéseit. Ezekhez Maimuni, elképesztő Bibliai
szövegtájékozottsággal, még a következő jelentéseket véli hozzárendelhetőnek: „nem
állott egyenesen (előtte) és nem rettegett (nem jött zavarba) előtte (Eszter 5, 9)”,
„valamely tárgy állandó fennállását és valóját (megerősítését) is jelenti, péld.: Az isten
(jakém) fenntartja szavát (Sám. II. 1. 23)”, „Efron mezeje birtokában állandóan
megmaradt, (Gen. 23. 17)”, „A városban levő ház birtokban marad (Lev. 25. 30), „Izrael
93