A ZSIDÓ FILOZÓFIA TÖRTÉNETI VÁZLATA - Or-Zse

megvolt kommunikáció, és a cordobai, szurai, pumbaditai jesiva-akadémiák, később a
franciaországi, spanyolországi, itáliai Talmud-iskolák - az írásbeli és szóbeli tan
egyértelmű legalizálását végezték el. Halévinek ezért legalábbis, tartania kellett volna
attól, hogy nézetei szigorú bírálatban részesülnek. Ámde, nézetei nem voltak ellentétesek
a zsidó vallással. Mint említettük, a zsidók imáikban minden líraiságot megengednek, ha
annak egyetlen célja van: az Örökkévaló dícsérete. Továbbá: a zsidó teológiai
konfliktusok, amelyek leginkább szimbolikusan a talmudikus vitákban öltenek testet,
alapvetően: jogértelmezések. Ez nem azt jelenti, hogy – mondjuk – a középkor
Európájában zajló, és a görög klasszikusokat vallási fogalmakban továbbgondoló
teológiai értelmezések érintetlenül hagyták volna a zsidó filozófusokat. Sőt. A zsidó
filozófusok nem arra vigyáztak, hogy a hit és a tudás ösvényeit ne keverjék össze, hanem
arra, hogy az emberi léleknek ezt a két területét egyaránt Isten megismerésére használják.
Többek között, ezért lenne értelmetlen Halévi esetében számon kérni azt a „blaszfémiát”,
ami egy keresztény filozófusnál minden bizonnyal számon kérhető lett volna. Aquinoi
Tamás a tizenharmadik században a filozófia és a teológia között, a tárgyukat illetően
nem, csak a tárgyuk megközelítését tekintve, látott különbséget. Nyílt titok, hogy ezt a
fajta összekeverését a hit tudományának és a filozófiának, mint a ráció területének, Róma
nem tolerálta. Noha, Tamás nézetei, a katolikus dogmatika megtámasztása az
arisztotelészi logika segítségével, praktikus okokból elfogadható volt az Egyház számára.
Ezt az Egyház azonban csak Tamás halála után jóval volt hajlandó ki is mondani. Amikor
Aqiunoi Tamást szentté avatta.
A poéma második szakaszában olvassuk: „Szeretetedre ürítem poharam, Béke hozzád,
béke, óh hetedik nap! A munka hat napja, mint szolgáid. Közben a nehéz munka és teli
nyugtalanság, Számomra mindenik, csak az a néhány nap, Az irántad való szeretetre, oh
fényességes napom!… Neked éneklek majd, óh Sabbat, szerelmetes dalokat…” (133-134.
o.) A szombat esti (amit a zsidók pénteken, a hold „följövetelekor” tartanak, ti. a nap este
kezdődik, és másnap este fejeződik be) liturgiában elhangzanak a Talmud Sabbat
traktátusa 119a. bekezdéséből vett szavak: „Jöjj, óh menyasszony!” A Tóra (sőt: a
Tízparancsolat) legfontosabb törvénye az Egyetlen Istent elismerő parancsolat után, ez a
parancsolat: a Szombat (így, nagybetűvel) betartásának törvénye. A zsidók számára
(mellesleg, kétezer esztendeje a keresztények számára is) voltaképpen, ez a
világmindenség Teremtőjének pihenőnapja. De csak első – és szimbolikus –
megközelítésében. Ha valaki csak ezt olvassa ki a „hetedik napon” megpihenő
Örökkévaló szándékai közül, az nem érti igazán, hogy például a teljes liturgiai év minden
napjára, és az ünnepekre előírt istentiszteleti rendben a szombatokra előírtaknak van
valami „többlete”. Valami, mára már nem minden vonatkozásában racionalizálható
misztikuma. Mert, teljesen természetes volt ezer éveken keresztül, hogy a zsidó
közösségteremtés és a zsidók összetartozásának lelki és fizikai garanciája, ebben a
törvényben van összefoglalva. A szombat megtartása a Tóra legfontosabb üzenete a zsidó
nép – hegeli szóhasználattal – világtörténelmi hübrisze végig vitelében. Talán
fogalmazhatunk úgy is, hogy a közösségformálásnak egy olyan intimitása, és vele együtt:
összetartozás élménye, valósul meg a heti rendszerességgel megült ünnepen (!), a családi-
, nagycsaládi-, és (galuti) közösségi színtereken, - ami páratlan a maga nemében. Isaak
Heinemann mindehhez még a következőket teszi hozzá: „Jehuda Halévi az első költő, aki
a Sabbatot megénekli. Jóval előtte ugyan már imádkoztak a Sabbatra (!), ám ő volt az
első, aki dalban fejezte ki mindazt, ami a Sabbatot jelenti. … Heinrich Heine nem
57