A ZSIDÓ FILOZÓFIA TÖRTÉNETI VÁZLATA - Or-Zse

kagan fölvette a judaizmust, és kötelezővé tette azt a birodalom arisztokráciája számára.
Az is valószínűsíthető, hogy erre a lépésre a kereszténység és az iszlám harapófogójában
magát egyre inkább veszélyeztetve érző, nagy kiterjedésű ország legmagasabb
előkelősége azért szánta el magát, mert nem akarta országát egyik imperialista religió
igájába se hajtani. Az bizonyos, hogy a vilnai Elijahu rabbi szerint Halévinek ez a műve
„szent és tiszta, és felöleli Izrael hitének alapjait és a Tórát”. Az e fajta rabbinikus
vélemények igencsak fontos kíséretei a könyvek szerzőjüktől elszabadult sorsának.
Legalábbis, a zsidók történetében. Itt vagyunk tehát egy középkori zsidó filozófus
művénél, amely úgy beszél a zsidóságról, a zsidóság vallásáról, mint egyfajta
szellemiségről. Ami a belőle kiáradt két világhódító vallást és kultúrát, még az ezektől
elszenvedett történelmi hátraszorítottsága ellenére is, vagy talán éppen ezért, uralja. És –
Halévi szerint – azért, mert a másik kettőtől eltérően megőrizte eredeti törekvését, a
Mindenható Isten eljövendő országának szolgálatát. De nemcsak ezt. A judaizmusról
kiderül Halévi könyvében, hogy az egyistenhit legerősebb és legrégibb profán riválisával,
a filozófiával is könnyedén elbánik, ha az élet vagy a társadalmi élet (és ebbe belefér a
birodalomépítés politikai tervezése is) biztonsága vagy túlélési képességének biztosítása
a tét. Néhány, már a huszadik század második felében megjelent munka szerzői
valóságos „történettudomány történeti” ásatást folytattak, csak azért, hogy egyáltalán
rekonstruálják magát a történeti tényt: Kazária létezett. Bartha Antal 1975-ben megjelent
könyvében (Budapest, 1975.), amelyben a kilencedik és a tizedik századi magyar
társadalom történetét kutatja, egyértelmű kapcsolatot lát a magyarok őstörténete és a
kazár birodalom között. A magyarok hovatovább, Bartha szerint, különleges helyzetben
is lehettek Kazáriában, ahol valószínűleg a későbbi magyarországi hajdúkhoz vagy
jászokhoz hasonló határőrizeti szerepet vittek volna. Az is valószínűnek tűnik, hogy a
tizedik században nyugat felé, Európa irányába tartó magyarok – menekültek. Az már
újabb kutatások eredménye, hogy a magyaroknak határozott menekülési iránya volt – a
Kárpát-medence. Amely már korábbi kalandozásaik során földerített terület volt, és
valamiféle hátország gyanánt szolgált, egy kisszámú kontingens hátrahagyásával. A
magyarokkal együtt menekülő három „kabar” törzs – tulajdonképpen kazár szakadár
populációból állt össze, s – legalábbis Douglas M. Dunlop szerint (The History of the
Jewish Khazars. N.Y. 1967) – maguk is határőrök voltak a hasonlóan török-bolgár
eredetű kazárok megbízásából. Mind a magyarok, mind a kabarok, cserébe előjogokat
kaptak. Például. A birodalom megvédte őket, vagy lehetőségük volt időről-időre, távoli
országokban portyázni. Ahonnan többnyire „megrakodva” tértek meg. Az már csupán
nem-igazolt mendemonda, hogy ezek a kazárok héber írástudás birtokában lettek volna.
És mint ilyenek, a magyarok köztudomásúan vadászó és – eufemisztikusan - kalandozó
életmódja közepette, a kereskedelmi és a nemzetközi kommunikáció szükségszerű
feladatait látták volna el. Az ezerkilencszázhetvenes években, a nemzetközileg ismert író,
az akkorra Londonban letelepedett Köstler Artúr érdekes történelmi parabolájában, az
„A tizenharmadik törzs”-ben (amit számos dokumentummal próbált alátámasztani) azt
állítja, hogy a kelet-európai zsidók ennek a három, a magyarokkal együtt menekülő kabar
entitásnak a leszármazottjai. Azaz: a tulajdonképpeni, ún. askenáz
(askenazi=németországi, német,- héber szó) vagy a német befolyási területeken élő
zsidóság nem Izraelhez, mint néphez tartozna. A történeti rekonstrukcionizmus azt vallja,
hogy a nem tökéletesen dokumentált (és ugyan melyik korszakot vagy akár eseményt
lehetne tökéletesen dokumentálni) história kognitív konstrukcióval behelyettesíthető.
35