A ZSIDÓ FILOZÓFIA TÖRTÉNETI VÁZLATA - Or-Zse

Jehuda ha-Lévi
(1075 körül-1141)
Az inkább költői és teológusi, semmint filozófusi önmagára tekintő Haléviről először
Heinrich Heine, a tizenkilencedik századi zsidó-német költőfejedelem tudósította a
nyugati irodalmi közvéleményt. Sőt, Halévi voltaképpeni filozófiai munkáját a „Kuzari”t,
egyenesen apologetikai írásnak szánta, saját bevallása szerint: „a filozófusok,
másvallásúak, és a zsidó szekták ellen”. (ld. Scheiber: A feliratoktól…161.o.)
Kétségtelenül volt abban valami meglepő az egyetemes filozófia oldaláról legalábbis,
hogy a tizenegyedik és a tizenkettedik század környékén valaki ilyen nyilvánvalóan
ellenséges legyen a filozófiával szemben. A spanyolországi Cordobában, ahol Halévi
életének túlnyomó részét töltötte, ráadásul a három egyistenhívő vallás szabad filozófiai
együttélése zajlik, ekkortájt. Persze, iszlám fennhatóság alatt, és az „Ibn Allevi
Abulhassan” arab nevet hivatalosan viselő Halévi sem a filozófia, mint racionális
gondolkodásforma ellen ágál, hiszen – ahogy a kitűnő Spiegler Gyula Sámuel megjegyzi,
- maga is „a peripatetikus bölcsészet első terjesztői (közé tartozik) a spanyol, olasz és
franczia héberek közt”. Jacob Guttmann, aki Maimuni zsidó filozófiai elődeit vizsgálja, a
következőkben „oldja föl” ezt a dilemmát: „Még mielőtt az arisztotelizmus mint
gondolati rendszer bevonult volna a zsidó vallásfilozófiába, a mélyszellemű költőben és
gondolkodóban, Jehuda Haléviben olyan ellenfele támadt, aki bámulatos éleslátással
ismerte fel a veszedelmet, amely a zsidóságnak az uralkodó filozófiai eszmékhez való
túlságosan is kézséges alkalmazkodása révén törzsi közösségünk tanításainak azt a
sajátosságát fenyegette, amely kinyilatkoztatott hitünkben és vallási tapasztalatainkban
gyökerezik.” (Guttmann-Husik-Scheiber: Maimonidész 92.o.) Guttmann arra is utal,
hogy Halevi messzemenően különbséget tart fönn az Arisztotelész számára az
„elohimban” elgondolt istenfogalom és a zsidó vallási istenfogalomnak, az úgynevezett
„Ábrahám Istene” istenfogalomnak a tetragrammatonban (JHVH) „kifejezett” (-hiszen:
kifejezhetetlen!) tartalmai közt. Valójában, nem is a két istenfogalom közti föloldhatatlan
ellentmondásról van itt szó. Hanem egyenesen a hit és a tudás, a vallás és a filozófia közti
antagonizmusról. Ehhez azért azt is hozzá kell tenni, hogy a két gondolkodási terület
(mert a gondolkodás két – valaha egységben volt, - területéről beszélünk) a nyugati
kultúra kezdeteitől válik ennyire külön. Az őstársadalom tudásában még megvolt a
racionalitásnak vagy tudásnak, az érzelmi / érzéki intelligenciának vagy művészetnek, és
a transzcendentális hitnek vagy vallásnak az ősi integritása. A nagy keleti társadalmak - a
föníciai, az asszír, a babilóniai, az óegyiptomi, az ó-kínai, vagy az óind, - az állami –
közösségi - politikai élet és az individuális élet közti átjárást biztosító szociális etikai
rendszerek előhozásával, elválasztotta egymástól ezt a három szféráját az emberi
tudásnak. Éppenséggel azért, mert ennek a három tudás - területnek ezen túl majd
meglesznek az autonóm funkciói a societasban. De ez a különváló funkcionalitás még
nem fejezett ki abszolút különállást. Ez az utóbbi csak akkor következhetett be, amikor az
egyes tudásterületek a másik kettő föladataira is igényt tartottak. A judaizmust, mint a
kereszténység forrását, ezért lehet a nyugati típusú társadalmak vallási előképének
tekinteni. Ugyanis itt jelenik meg először az igény, hogy az egyik tudás – terület, a hit,
fölvállalja a másik két – egyébként önállóvá vált, - tudás – terület funkcióit. A
racionalitást és az emocionális intelligenciát. Izrael népének etnogenezise tulajdonképpen
24