A ZSIDÓ FILOZÓFIA TÖRTÉNETI VÁZLATA - Or-Zse

Poézis, mint zsidó apoteózis
Halévinek ezt a különleges előadását, hogy t.i. a legmélyebb zsidó teológiát lírai
érzelmeken keresztül volt képes közvetíteni, többen kommentálták az utókor szerzői
közül. Michael Sachs például, a spanyolországi zsidók vallásos költészetéről szóló
munkájában (ld. Sachs, Die religiöse poesie der Juden in Spanien). A zsidóknak azt a
vallásos érzését látja kifejeződni Halévinél (és az egész spanyol zsidó középkorban),
amely a vallásos érzések megformálását ugyanazon vallásos gondolatok leginkább
intenzív „életre keltéseként” fogja föl. Íme Halévi költészetének esztétikája,
slágvortokban: a zsidó élet, a vallás hétköznapjai, az Örökkévalóban megfogant
személyes lét, a gondolatok létet transzcendáló ereje, a múlt szentsége, a személyes
létnek és zsidó létnek az elválaszthatatlansága, az „EHJE”-ben megvalósult jövő és ennek
átélése, a térnek perszonális bensővé tétele, az idő-paradoxon föloldódása a személyben,
a katarzis Isten általi „kísérése”, a bibliai metaforák zsidó fátumot szimbolizáló ereje, az
üldözött népének elkötelezett zsidó írástudó, Isten népének heroizmusa, a megpróbáltatás
drámája, a gáluti rabság keserűsége, bibliai tájak és egyéni lélek, a Törvény napi
próbatétele, a szabadság örökös zsidó reménye, örök élet Cionban, a Név győzelme a
létezés nyomorúsága fölött, a száműzetés és az ország, a zsidó lélek önvallomásai,
Nyugat és Kelet között. Isaak Heinemann azt írja Halévi lírájáról, hogy „(M)int a
legszélesebb értelemben vett empirista, megérti a lelki valóságot. Jehuda Halévi elveti
még a lehetőségét is annak, hogy zsidó öntudatát kizárólagosan vallási módon jelenítse
meg, vagy azt, hogy a vallásit beleerőltesse a teológia filozófiai kifejtésű prokrusztészágyába.
A róla szóló vélemények a későbbiekben is ezt a különösségét ragadják ki. A
jelenkori racionalizmus fókuszában Maimonidészhez, a filozófiai érosz nagy
képviselőjéhez való viszonya áll. Jehuda Halévi hatása mindenek fölötti a kivételes
művészetű emberekre. … Lelkesedése tiszta lángjának szikrája ráhullott Heinrich Heine
szellemére, aki a „Romanzero”-ban Jehuda Halévit képviseli, mint a szomorú és szép
dámának, Jeruzsálemnek lovagja, és mint a Sabbat poétája. Bár itt, mint mindig, előhúzza
saját „judenleid”-jét, a hamis csengettyűk zenebonája közepette.” (Jehuda Halevi: Kuzari.
Abridged ed. With an intr. and a comm. By Isaak Heinemann, New York, 1969. 25.p.)
Heinemann lelkesedése teljesen érthető. Bár, kiérezni belőle a szerzőnek valamiféle
nietzscheánus rokonítását. Holott, erről szó sincsen. Halévi teljesen naivul és ártatlanul
viszonyul például a zsidósághoz. Nincs ebben semmi különös, pláne: valamilyen
„übermentsch mentalitat”. A zsidó vallás történetét ugyan végig kísérik, mind belülről, a
zsidóságon belülről, mind a zsidóságon kívülről jövő, e fajta kritikák. Ennek legfeljebb
annyi a szociológiai kiváltó oka, hogy a zsidók az utóbbi két és félezer esztendőben
idegen elnyomatás alatt éltek. A zsidók vallása, ez a rendkívül konzekvens egyistenhit, a
hozzá tartozó – talán még következetesebb – etikai és szociális regulációval, egyfelől
irritálta, és lelki idegenséget sejtető jellegével – gyakran – agresszivitásra sarkallta a
mindenkori környezetet. Az állandóan visszatérő vádak a zsidók ellen, hogy
„elkülönülnek”, hogy „kiválasztottságukkal” tüntetnek, hogy „zárkózottságukkal”
másokban, azok minden toleranciája ellenére, barátságtalan szándékokat hívnak elő, -
nos, mindezek felületesen szemlélve: igazak. Csakhogy, ezek az „igaz” kijelentések
fényévnyi távolságra vannak az igazságtól. Kétségtelenül, fölvethetők a népekkel vagy
népcsoportokkal kapcsolatban történeti antropológiai klisék. És, bizonyára igazak a fönt
említett attribútumok is. A zsidók története, önmagában véve, produkált olyan
53