A ZSIDÓ FILOZÓFIA TÖRTÉNETI VÁZLATA - Or-Zse

sohasem jelenthette az igénytelen primitívséget, ugyanakkor. A német egyetemi világ az
iskolát végig ignorálta. Miközben az letagadhatatlanul megtermékenyítő hatással volt a
németországi bölcsészeti és társadalomtudományokra. Például az „első” Frankfurti
Iskolára. A Horkheimer és Adorno alattira. Abraham Geiger, Hermann Steinthal, David
Cassel, és Israel Lewy voltak az alapító atyák, majd olyan nevek sorjáztak, mint Moritz
Lazarus, Ismar Elbogen, Eduard Baneth, Chanoch Albeck, Julius Guttmann, és akinek a
rektorságával a történet befejeződött: Leo Baeck. Valamennyien a „zsidó tudománynak”
nevezett diszciplína megalapítói és első letéteményesei. (ld. Eugen Rosenstock-Huessy és
Michael L. Meyer in Encyclopaedia Judaica) - Cohen haláláig – 1918-ig – itt tanít. „1913
novemberében, egy hónappal azután, hogy (Franz Rosenzweig) visszatalált a
judaizmushoz, ismerkedett meg Hermann Cohennel a nagy újkantiánussal, aki éppen
nyugdíjba vonult marburgi professzori katedrájából, hogy Berlinben taníthasson.
Rosenzweig kíváncsi volt és elment az egyik előadására. Hosszan tartotta, mint tudjuk, a
poszt-hegeli filozófusoknak és azoknak, akik nem vártak valami lényegeset. Ám, többet
talált, mint egy ünnepelt professzort. „Egy filozófust és egy embert”, „egy nagy
szellemet”, „egy vallásos személyt” – talált.” (E. Rosenstock-Huessy, 39 pp.)
Rosenzweig ezt követően lett Cohen tanítványává, sőt, barátjává. Akárcsak Buber, Oscar
Wolfsberg, Ernst Simon, és mindazok, akik a karizmatikus frankfurti rabbi, Nehemiah
Nobel hatására kerültek a zsinagóga vonzáskörébe. És egyben a kvázi-vallásos
cionizmusba. Abba, amelyik a zsidó vallást és a zsidó népiséget (vagy „etnikumot”)
szétválaszthatatlannak tekintette. Mert ez volt Cohen profán judaizmusának időszaka is a
Hochschule-ban. Mert ez az időszak teremtette meg a zsidó vallás tudományait. Tehát,
nem a zsidó teológiát, hanem a judaizmust kutatási tárgyának tekintő „inter – multi –
transzsiszciplináris” tudomány - együttest.
Cohen harmincegy éves, amikor a marburgi egyetemen doktorál filozófiából. Három
évvel később – mint tudjuk - már professzor ugyanitt. A dolog úgy nézett ki, hogy egy
tehetséges fiatal zsidónak lehettek nagy reményei Németországban. A zsidók számára
kedvező időszak azonban – ahogy azt láttuk az „Ein Wort” botrány kapcsán – lassanként
véget érni látszott.
Véget ért az a viszonylag kedvező időszak, amikor a fölgyorsult kapitalizmus számára
nélkülözhetetlen liberális demokrácia elvei illogikusnak tekintették az
antiszemitizmusnak legalábbis, a verbálisan agresszív formáit. Kétségtelen, hogy a zsidók
elleni közérzület mindig benne volt, már a koraközépkortól kezdve, a német
társadalomban. De a felvilágosodástól kezdve a legfölsőbb német kulturális régiókban
ennek volt egy erős kontrollja. Még a Weimart követő időkben is. Ez azonban nem
jelentette az alsóbb középosztályban vagy a lejjebb eső rétegekben a parázsló
antiszemitizmus bármilyen féken tartását. Cohen egy ilyen apály-időszaknak nézhetett
elébe, amikor a zsidók a tizenkilencedik század utolsó két évtizedében, egy
hozzávetőleges évszázados békében hagyást követően, újra a gyakorlati politika negatív
diszkriminációs fókuszában érezhették magukat. Cohen a Treitschke pamfletre
reagálásában egy vallásfilozófiai köntösbe bújtatott antiszemitizmusra emelkedett
kultúrafilozófiai választ ad. Majd arról beszél, hogy a judaizmus és a németek lutheránus
kereszténysége voltaképpen egy-gyökerű. Ezt a stílust követi később is, amikor kipattan a
másik botrány, az úgynevezett Talmud-per. 1888-ban az történt ugyanis, hogy egy
marburgi népiskolai tanár azt állította a zsidó vallás egyik alapkönyvéről, a Talmudról,
hogy a testvéri szeretetről szóló tanításában kizárólag a zsidók egymás közti szeretetére
124