A ZSIDÓ FILOZÓFIA TÖRTÉNETI VÁZLATA - Or-Zse

közepén, hogy a kereszténység „belátható-e” az Ész által, akkor ezt legalább két
vonatkozásban kell megválaszolni. Az egyik az, hogy az ősi egyistenhitben, a
judaizmusban, Isten először „nyilvánítja ki” Önmagát az emberi ész számára elérhető
(sőt: kötelezően elérendő) formában. Mózes a Sinai hegyen „átveszi” („kab’al”) az
Örökkévalótól a Törvényt. Szellemi dologról van szó, kristálytisztán. A „kőtáblák” ebben
a vonatkozásban a formai szimbolikát hordozzák. „Mózes… továbbadja…” – áll az
Írásban. Ezzel „az” Eszme bekerül a szociális vérkeringésbe. A judaizmusban tehát az
Örökkévaló Törvénye képezi az emberi vallás kvintesszenciáját. A kereszténységben: az
istenfiúság. Ez az utóbbi, legalábbis Mendelssohn korának filozófiai értelmezésében,
korántsem tűnik egyértelműnek. És éppen itt van az említett másik megközelítés
kényszere. A lutheránus tanítások jóllehet jelentősen megkönnyítik a kereszténység
vallásának az Észből való levezetését, de mégsem tűnhettek elegendőknek. Mendelssohn
ezért vélhette úgy, hogy a keresztény hitnek a felvilágosodott ésszel való
összeegyeztethetőségéhez nélkülözhetetlen a judaizmus organikusan racionális
szellemisége.
„Phaedont illetőleg, barátja, Abthoz intézett levelében bölcsészünk így nyilatkozik:
’Nézeteimet Sokratésszel mondatom, igaz hogy ekép majdnem Leibnitz hívévé tettem a
70 éves görög Sokratést, de nem tesz semmit, nekem pogány kellett, mert szándékom
nincs az isteni kinyilatkoztatás ügyeibe beleavatkozni.” (Spiegler, 152. o.)
Figyelemreméltó gondolat! Ha valahol, akkor Mendelssohn itt – ismételten –
rajtakapható azon, hogy istenhívő zsidóként kér bebocsátást a filozófiába. Ezzel a
hajlandósággal előtte csaknem ezernyolcszáz évvel már Alexandriai Philon előjött. Ő is
zsidóként és a judaizmus elkötelezettjeként kísérelte meg a görögség filozófiájába
„oltani” a zsidó gondolkodást. És korántsem megfordítva. A hívő zsidó számára eleve
képtelenség bármilyen idegen hatással „föltölteni” a judaizmust. Filozófiai vagy
intellektuális értelemben, ez nem jelent valamiféle kulturális xenofóbiát. Egész
egyszerűen csak annyit, hogy a judaizmus, Rabbi Johánán ben Zakai, a judeai Jabné
városában – Vespasianus császár engedélyével – iskolát alapító tudós szerint, a zsidóság
mindaddig fennmarad (vagy inkább: addig marad fenn), amíg a Tórát tanulmányozza. Így
– kollektíven. Zsidónak lenni, azóta is annyit jelent, hogy a Törvény kinyilatkoztatott
szavaiban keresni a világ értelmét. Ez egy rendkívül szigorú racionális technika, ami egy
gondolatrendszer értelmezésére irányul. A rendszer inherens technikája – mondhatnánk.
Mármost, ebbe a rendszerbe bevinni idegen hatásokat (akár), az a rendszer involválta
sociétas fölolvasztását jelentené. A Tóra tanulmányozása ugyanis nem öncélú a
zsidóságban. Hanem a zsidó sociétas folyamatos tökéletesítését célozza. Az egész szóbeli
hagyomány sem másért született, mint ezért. – Természetesen ezek a szavak a zsidóság
lényegének – görög „meghatározottságú” – filozófiai kimondásai. És nem a judaizmus
vallási értelme.
Mendelssohn Platónhoz fordul, mert a görög filozófus-király köpönyegébe bújva mer
hozzányúlni a judaizmus egyik „tételéhez”, a lélek hallhatatlanságához. Az említettek
miatt, így képes csak zsidó vallása Törvényben rögzített és megváltoztathatatlan (bár
értelmezhető) meggondolását az egyetemes filozófia „praktikus ágának”, a filozófiai
etikának a segítségével körbejárni. A műben főszereplőként – Platóntól – megidézett
Szókratész a bürökpohár kiivásának pillanatában döbben rá cselekedetének „nemfilozófiai”
következményeire. Vagy inkább, Szókratész az etika filozófiai történetének
egy visszatérő problémája elé kerül: Lehet-e az emberi cselekedetek értékét kizárólag az
111