A ZSIDÓ FILOZÓFIA TÖRTÉNETI VÁZLATA - Or-Zse

héber Biblia görög metódusú értelmezése zajlik. A zetemata kai luseis a Genezis-nek
és az Exodus-nak az a rövid expozíciója, amelyben föltárul előttünk az irodalmi és
allegorikus interpretáció igazi természete. A νόμος ίερόν-ban a Genezissel kapcsolatos
kommentárjait olvashatjuk, amelyeket a rabbinikus, és a korabeli Holt tenger vidékén a
farizeusok által kultivált szóbeli tan a Midrás ihletett. Mellesleg, az ugyancsak Jézus
korabeli és Holt tenger vidéki esszénusok, ahogy néhány száz évvel később a karaiták,
éppen az írásbeli tanhoz ragaszkodnak föltétlenül. A karaiták ma is léteznek.
Számarányuk ma már csupán néhány tucatra, talán néhány százra tehető Izraelben. Az
írásbeli és a szóbeli tan kettőssége a zsidóknál – paradigmatikus. Intellektuálisan és
vallásilag egyformán. Lehet, hogy ez persze nem más, mint komparatisztikai játék, a
középkori keresztény filozófusok két nagy csoportjával, a nominalistákkal és a
realistákkal akár összevethetőek is lehetnének a zsidó filozófusok. Függetlenül attól,
hogy a zsidó filozófus mennyire inkább vallási kérdésekkel foglalkozott. A zsidó
filozófus nem kerülheti ui. meg a zsidó vallást. A nominalista tendenciájú okoskodást
természetesen inkább a Tórához és – elképzelhetően - a Prófétákhoz, mint primer
forrásokhoz való igazodás jellemzi. Míg a Talmud, a Midrás inkább az ún. realista
orientálódás felé vezet. A középkorban a keresztény realisták és a nominalisták csoportjai
között a választóvonal a nyelvi fogalmak megítélésénél húzódott. A realisták az általános
fogalmak „a priori” voltát vallották, a nominalista filozófusok a konkrét fogalmakat
gondolták „a priori”-nak. És mindkettő a másik a priori-ját tartotta „a posteriori”-nak.
Ezek ugyan kanti kategóriák, de talán érzékeltetik a probléma lényegét. Mindemellett, a
filozófiai lecsatlakozás e két álláspont mellé, már a platoni és arisztotelészi filozófiák
történetileg megosztó hatásában is tetten érhető. A filozófia egyetemes történetében pedig
mind a mai napig fönnmarad. Ha egy adott filozófus munkásságának tanulmányozása
kapcsán olykor nem is föltűnő. A βίοι ςοφόν az a görög kifejezés, amit nyugodtan
tekinthetünk Philon egyik originális kifejezésének. A zsidó ősatyákról – Ábrahámról,
Izsákról, és Jákobról, - írt munkái a történelem első olyan életrajzai, amelyekben a szerző
vallási személyekről a racionális filozófia eszköztárának szinte egész arzenáljával
értekezik. Miközben nem veszti el a valláshoz való, igen szoros és gyöngéd kapcsolatát.
A zsidó vallás gyakorlásához hozzátartozik a „testvérek” iránt érzett különösen pozitív és
emocionális viszony. A zsidó vallás a Törvény vallása, és nem kívánja meg (valószínűleg
nem is kivitelezhető a zsidó vallás körében maradva,) a Mindenható bármilyen színtű
végiggondolását. A zsidó „hívő” ezért aztán a másik zsidó emberhez való kapcsolatában
éli meg alapvetően a vallást. A „religio”(=kötelék, lat.) egyik aspektusában éli meg a
másikat. Az Istenhez való köteléket. Ez megmagyarázza a Törvény és a hozzá tartozó
Közösség, a Hitközség térhez / időhöz rendelt, de azt egyúttal meg is haladó kapcsolatát.
A βιόν Μωίσεοσ-ban így ír: „E könyvnek egyik része történet, a másik parancsok és
tilalmak…A történet rész szól egy fejezetben a világ teremtéséről, és egy fejezetben az
emberek leszármazási sorrendjéről, ez utóbbi még a bűnösök megbüntetéséről és a jók
megjutalmazásáról. Hogy miért kezdi amazzal könyvét, és halasztja a törvényrészt
későbbre, erről kell még szólnunk. Nem úgy tett, mint más író: céltalanul följegyezni a
múlt eseményeit az utókor gyönyörködtetésére, hanem kezdte a legősibb idővel, a világ
keletkezésével, hogy két igen fontos eszmét közöljön: az egyik, hogy a mindenség atyja,
alkotója és törvényadója egy és ugyanaz, a másik, hogy aki e törvényeket követi,
örömmel fogja keresni a természeti törvényekhez való ragaszkodást, és a mindenség
parancsához képest összhangban lesznek szavai tetteivel, tettei szavaival. … Más
13