A ZSIDÓ FILOZÓFIA TÖRTÉNETI VÁZLATA - Or-Zse

helyzetekkel sem. Ami egy népcsoport, pláne: egy egészen rendkívüli történelmi
helyzetben lévő népcsoport, mint amilyen a zsidóság, életét illeti, legalábbis – biztosan
nem. A Tizenhárom Hitcikkely a zsidóság vallási meggyőződésének manifesztuma. De
közben, legalább három ponton, a világi létében a vallásával, a kultúrájával, és a
történelmével egybeforrott zsidóság szociális megtartásának és megmaradásának
manifesztuma is, ugyanakkor. Ilyen pont az ötös: „Isten egyedül imádásra méltó”. Egész
egyszerűen azért, mert a zsidóság istenhitének arra az – egyébként, mind a Tórában, mind
a Talmudban szinte megszámlálhatatlan helyen (persze, a legtöbbször a szöveg mélyebb
rétegeiben) fölbukkanó – megnyilvánulására céloz, amelyben az elvont isteneszme
együvé válik a világ-zsidóság szociálisan létező testével. A zsidó istentiszteleti
liturgiában tíz fölnőtt férfiember szükséges ahhoz, hogy az ima megkezdődhessen. Ez a
„minjen”. Azt mondják a kabbalisták, hogy a tízes szám „a világegyetem száma”. Aztán
van olyan, persze kabbalista, tehát misztikában „értelmezhető” vélemény is, ami a tízes
számhoz az „emberiség teljességét” rendeli hozzá. De a leginkább az a nézet kapcsolódik
ehhez a számhoz, illetve most már magához a zsidó istentiszteleti szabályhoz, hogy a
tízes számban testesül meg a világon valaha élt és majd élő zsidó emberek összessége
úgy, hogy a minjen minden egyes tagja a héber törzsek valamelyikét, tehát összesen mind
a tízet reprezentálja. Ha tehát „összejön a minjen…”, vagyis minden zsidó törzs
megjelent az Örökkévaló színe előtt, akkor kezdődhet az ima. Ez a különleges zsidó
áldozat – bemutatás. A zsidók voltak az elsők, történetesen, akik az állati áldozat
bemutatásával fölhagytak az ókori népek között. Felcserélve azt az imával. Ezzel a
teljesen verbális hódolattal, az Úr színe előtt. Hovatovább, a bibliai Ábrahám és Izsák
történetét kivéve, a zsidók (vallás) történelme nem ismer ember – áldozati szokást.
Elképzelhető, hogy ez a fajta „szolid” közelítés az ókorban korántsem ennyire
visszafogott istenáldozati szokáshoz, a zsidók istenképében, pontosabban:
istenfölfogásában keresendő. Ebben a hihetetlenül elvont, és már-már intellektuális
istenképben. Mindenesetre, Maimuni ebben az egyedülvalóságban érzi a zsidók
különleges helyzetét. Azaz, nem annyira a másokétól elütő istenképben, mint inkább a
másokétól szembetűnően eltérő istenközelítési sajátosságban. Az Egyetlenegy imádása
minden zsidóban – gondolja Maimuni, - az együvé tartozás transzcendenciáját közvetíti.
A zsidók ebben különböznek más népektől. Ebben, a speciális törekvésben, Isten
irányába. És miközben imádkoznak, minden egyes zsidóval azonos úton járnak. A
lelkükben.
A kilencedik „cikkely” hasonlóképpen, - fölfogásunk szerint, - inkább szociológiai –
tudásszociológiai üzenetet hordoz, mint vallásit vagy filozófiait. „A thóra egész tartalma
örökké megmásíthatatlan.” – Tegyük föl a kérdést: miért annyira lényeges ez, hogy a
zsidó hit alapvető parancsolatai közé fölvétessék? Miért nem szabad sérülnie a
szövegnek? Mi köze van a Jóisten által adott Törvénynek olyan „földhözragadt”
dologhoz, mint – mondjuk – a Tóra fordítása. Amikor is, óhatatlanul változnia kell a
szövegnek, hiszen minden nyelvnek megvan a maga – az adott kultúrának a nyelv által
lefedett – „konotációja”. A kérdés még élesebb, ha azt kérdezzük, hogy vajon miért
ragaszkodnak a zsidók a Törvény (de voltaképpen az egész Tanach) kizárólagosan héber
nyelvű, „kinyilatkoztatott” változatához akkor, amikor jól tudott, hogy a Mindenható
Jóisten a Törvényét a zsidókra, mint ágensekre bízta, csupán. És nem adta azt örök és
kizárólagos tulajdonukba. A zsidók kötelessége, ebben van az ún. kiválasztottságuk, hogy
elvigyék a Tórát a föld minden népéhez. Korábban már említettük, hogy a zsidók nem
83