210 ÉVKÖNYV XIII. 2005KASSÁK LAJOSsaját<strong>os</strong> területein. 1919 óta két nemzedék fulladozott tétlenségre ítélten, alig tudottnéhány jelentõsebb egyéniség kifejlõdni, s m<strong>os</strong>t itt állunk teljes utánpótlásnélkül, nincsenek fiatal írók, s így természetesen nincsenek bátor kísérletezõksem. Itt lenne hát az ideje, hogy azok, akik arra érdemesek, folyóiratot indíthassanak,hogy nyilván<strong>os</strong>ság elé hozhassák az építés munkájához nélkülözhetetlenszellemi termékeiket.De mindez nemcsak az íróra, hanem intézményesen a színházra is vonatkozik.A színészek talpra állása tagadhatatlanul sokkal elõbb kezdõdött meg, mintaz íróké, õk már a nyilván<strong>os</strong>ság elé léptek, játszanak, azzal sem törõdve, hogylegtöbbnyire félig üres széksorok elõtt. S kétségtelen, ez nemcsak az õ játékukgyengeségén, hanem a közönség indolenciáján is múlik. Szörnyû erõfeszítésekkellenek ahhoz, hogy ebben a szürke közönyösségben folytatni tudják munkájukat,de reméljük, hogy van hozzá elég erejük és szívósságuk. Úgy látszik azonban,hogy a jelentõs utánpótlás, a fiatal nemzedék kezdeményezõ szelleme nálunk ishiányzik.Ezért is, mikor az írók számára múlhatatlanul szükségesnek véljük néhányjelentõs folyóirat megindítását, ugyanakkor a színészek részére, helyesebbenmondva, színházkultúránk ápolása és fejlesztése érdekében is kívánat<strong>os</strong> lennelegalább egy kísérleti színház megnyitása. Ez a színház ne gondoljon a profittal,sõt a közönség ízlésének pillanatnyi kiszolgálásával sem, merjen új utakra térni,bátorságával serkentse alkotótevékenységre a fiatal írónemzedéket, hogy közöserõfeszítéssel kivergõdhessenek a kátyúból, amiben, miért is tagadnánk, nyakigbenne vannak.Világ, 1945. június 8.SZÁVA ISTVÁNKÖZÉLETI BABONÁKHuszonöt esztendeig nemigen volt szólásszabadság <strong>Magyar</strong>országon, sem sajtóban,sem gyûlésen, még csak parlamentben sem igazán. Illetve helyesebben, nagyonis volt szólásszabadság bizony<strong>os</strong> rétegek számára, de annál kevesebb másoknak.Persze, ennek megvoltak a maga kár<strong>os</strong> következményei azok számára is, akik huszonötévig ennek elõnyeit élvezték: önmaguk vágták el maguk elõl a lehetõséget,hogy megismerhessék a néptömegek hangulatát, és m<strong>os</strong>t nyilván felette csodál-
A <strong>DEMOKRÁCIA</strong> <strong>REMÉNYE</strong> – MAGYARORSZÁG, 1945 211koznak, hogy amikor ez a hangulat megnyilvánulhatott, milyen kellemetlen meglepetésérte õket. A dolognak ez a része azonban kevéssé érdekel bennünket, eztelintézhetné a reakció és a fasizmus a saját lelkiismeretével – ha lenne lelkiismerete.Van azonban a kérdésnek egy másik oldala is, ami már közügy, így tehátfoglalkoznunk kell vele. <strong>Az</strong> ország becsületes, demokratikus rétegei huszonötesztendeig nem szólhattak, vagy ha igen, csak virágnyelven, aminek kétségtelenülmegvan az a hibája, hogy csupán a beavatottak számára érthetõ, és bizony<strong>os</strong>anmaradtak széles néptömegek, amelyekhez nem jutott el a felvilág<strong>os</strong>ító szó.Huszonöt év, egy negyed század, h<strong>os</strong>szú idõ. Egy egész generáció növekedett felazóta, olyan nemzedék, amelynek jelentékeny része nem ismerhette meg a demokratikusés a szocialista gondolkodás alapelveit, vagy – ami még r<strong>os</strong>szabb –csak a fasizmus torzításán keresztül. Nem csoda tehát, hanem egészen természetes,hogy közéletünk jobbról is, balról is tele van téveszmékkel, balhiedelmekkel,babonákkal. De amennyire természetes ez a jelenség, éppolyan természetes,hogy küzdenünk kell ellene. Ki kell irtanunk babonákat, ha azt akarjuk, hogy aközgondolkodás egészségesebb legyen az eddiginél.Ezek a babonák ma nem jelentkeznek nyilván<strong>os</strong> fórumon, sajtóban, elõadóiemelvényen, de annál inkább ott lappanganak bizony<strong>os</strong> rétegekben, és ez nemteszi õket kevésbé veszedelmesekké, csak felkutatásukat nehezíti meg. De az,hogy a diagn<strong>os</strong>ztizálás, következésképp a gyógyítás is nehezebb, nem lehet okarra, hogy ezt a gyógyítást elmulasszuk.A legsûrûbben jelentkezõ és a legérthetetlenebb közéleti babona az, amelyneklényege röviden abban a téveszmében foglalható össze, hogy a második világháborútmegnyertük. Tévedés ne essék, a magyar nép, a magyar dolgozók tömegei,a becsületes magyar emberek valóban megnyerték ezt a háborút, és megnyerteaz ország is, hiszen felesleges lenne itt részletesen taglalni, milyen végzetes –a szó eredeti értelmében végzetes – katasztrófát jelentett volna az országra, ha aháború ellenkezõ eredménnyel végzõdik. Ne ringassa magát senki tévhitben! Haa teuton barbarizmus maradt volna felül, ma már nem lenne <strong>Magyar</strong>ország, hanemlegfeljebb valamilyen Gau-Süd<strong>os</strong>t, amelynek élén nem Sztójay, Imrédy, Szálasiállott volna, hanem valamilyen por<strong>os</strong>z Veesenmayer, Franck vagy Heydrich. A népés az ország tehát megnyerte ezt a háborút. A nemzetközi jog azonban hadviselõfélként nem népeket, hanem államokat ismer. És nem a nemzetközi jog bûne, hanema huszonöt esztendõs magyar reakcióé és fasizmusé, hogy a magyar nép ésa magyar állam között olyan áthághatatlan és áthidalhatatlan szakadék tátongott.De ez a magyar állam, a vérgõzös ellenforradalom, a bethleni konszolidáció, agömbösi tengelypolitika, a Bárd<strong>os</strong>sy-féle hadviselés, a Sztójay- és Szálasi-féleSZÁVA ISTVÁN