A DEMOKRÁCIA REMÉNYE - Az 1956-os Magyar Forradalom ...

220 ÉVKÖNYV XIII. 2005MÁRAI SÁNDORfejünket idegesen, vagy türelmetlenül és gyáván a látványtól, amely itt tárul elõttünkés körülöttünk. A magyar élet alján olyan tüzek parázslanak most, amelyeketcsak az igazság olthat el: a földkérdés, annak minden következménye, a zsidóságsorsa, ez a gigantikus Dreyfus-per, amely egy társadalmat kettészakított, aromok között tengõdõ ország mindennapos verekedése a meztelen életért, az erõfeszítés,mely szívós, hínáros, iszapos mélyvízben keres szilárd alapot, hogy lerakhassaegy új társadalmi berendezkedés cölöpjeit, a demokratikus karhatalomés közigazgatás, a demokratikus nevelés, a mûveltség nagy kérdései: mindez égés izzik. Beszéljünk másról, csakugyan? Nem hiszem, hogy ez a vállalkozás sikereslesz. Csak akkor beszélhetünk majd „másról”, ha elébb teljes önvizsgálattal,számon kérõ indulat nélkül, pártatlanul, de következetesen megvitatjuk „azt” –mit is? Az igazságot, mely feltárja és megvallja, hogyan jutottunk ide?Egy nagy szerencsétlenségnek, mint amilyen a magyar élet egészén most betelt,sok oka van. Felelõtlen vállalkozás azt mondani: csak azért történt minden; smég sokkal felelõtlenebb nem nézni magunkba, nem tartani önvizsgálatot, mikora felelõsség nagy kérdését vitatjuk. Ilyen méretû, vertikálisan ily mélyrehatószerencsétlenség, mint részvételünk e háborúban s e részvétel következményei:még nem szakadt történelme során a magyarságra. Attól tartok, mi, a kortársak,szemtanúk, áldozatok és vádlottak nem is tudjuk igazi jelentõségében felfogni ésmegmérni e végzet jelentõségét. Egy okkal több, hogy ne „beszéljünk másról”. Samint bizonyos, hogy annak, ami történt, nemcsak alkalmi, hanem történelmioka is volt, úgy bizonyos az is: egyik oka volt, hogy az elmúlt huszonöt évbengyakran nem tudtunk, néha nem akartunk, néha tehetetlenek, erõtlenek vagyóvatosak voltunk arról beszélni. Ezt a vádat mindannyian, akik az elmúlt huszonötesztendõben magyar nyelven írtunk, kénytelenek vagyunk lelkiismeretünkszerint, s természetesen másképpen is vállalni. Másról beszéltünk, nemmindig, de gyakran, huszonöt éven át: mert huszonöt év nagy idõ, mert a cenzúrák,szûrõk, elhallgattató módszerek, egyéni sors, a magyar élet, társadalmi berendezkedéssajátos szövevénye mind kevésbé adtak módot arra, hogy a lényegesrõlés igazságról beszéljünk. Ez nem mentség, de ez is igazság. S ez az öntudatkényszerítsen ma mindenkit, hogy mindaddig, amíg nem látunk tisztán a magyarságlegnagyobb perében, tárgyilagosan és méltányosan, de ernyedetlenülbeszéljünk a valóságról; beszéljünk e legfájdalmasabb kérdésrõl mindaddig,amíg – a nevelés és felvilágosítás lassú, de mindennél hatékonyabb módszereivel– egy társadalom egésze belátja és megismeri az igazságot, mely meggyõz arról,miért jutottunk ide, és mit kell tennünk, hogy hasonló szerencsétlenségek neismétlõdjenek meg a nemzet életében? Mert mikor nem akarunk másról beszélni,