A DEMOKRÁCIA REMÉNYE - Az 1956-os Magyar Forradalom ...

80ÉVKÖNYV XIII. 2005STANDEISKY ÉVAdemokrácia életét megzavarhatnák. […] A A háború befejezésekor Magyarországonaz ideiglenesség állapota fele-mi száz év elõtti politikusaink is liberálisokvoltak, de õk erõs államot, benne erõs kormánytköveteltek, s egyszersmind minden gyõztesek egyetértése, beleegyezése kelmáshelyzetet teremtett: mindenhez aóvintézkedést megtettek, nehogy az erõs állama rend, igazság és közjó fenntartásán re. Lehetõség nyílt ugyan a társadalmilett. Elõny és hátrány is volt ez egyszer-túlcsapva, az egyént és társadalmat jogtalan rend korszerûsítésére, a demokráciaés káros módon elnyomja.” Uo. 35.; 42. p. megteremtésére, Magyarország azonbanannak a totalitárius Szovjetuniónakaz érdekszférájába került, amelyrõl nem lehetett tudni, meddig engedi közvetlenszomszédságában a maga társadalmi berendezkedésétõl gyökeresen eltérõ politikai,társadalmi rendszer mûködését. Szekfû sejtette, hogy az ország sorsa aszovjet gyõzelemmel beláthatatlan idõre megpecsételtetett. Csupán abban reménykedett,hogy a hódítónak egyelõre nem érdeke a teljes bekebelezés, ami talánlehetõvé teszi a demokrácia egyes elemeinek fennmaradását, a megõrzendõértékek rezerválását a jobb idõkre. Ez volt a mérleg egyik serpenyõjében. A másikbanpedig a megkönnyebbülés, hogy a háborút követõ változások végre átlendítika holtponton a mozdulásra, modernizálódásra képtelen társadalmat. Új politikaiintézményrendszer jött létre, amelyet új politikusi gárda irányított, a földosztássalpedig gyökeresen megváltoztak a tulajdonviszonyok. Az átalakulásvesztese az önmaga jogainak csorbítását 1945 elõtt érthetõen halogató középosztály(és az arisztokrácia) lett, amelynek tagjai javaikkal együtt presztízsüket iselvesztették. Velük együtt ítéltetett elmúlásra a polgári mûveltség és mentalitás,a régi világ értékesebb fele, amelynek megszûntét talán Márai fájlalta leginkább,de Szekfû is mélységesen együtt érzett osztályos társaival.Történelmi ismeretei alapján tudta, hogy túlélésre csak akkor van remény,ha a nemzet számot vet az új helyzettel, és nem az értelmetlen, öngyilkos szembeszegüléstválasztja. Amire egyébként sincs erkölcsi alapja, hiszen a történtekértkisebb-nagyobb mértékben valamennyi honpolgár felelõs, vezetõi pedigkülönösképpen elmarasztalhatók – mindenekelõtt a szociális reformok halogatásáért,a háborúba való belépésért. Szekfû azt is világosan látta, hogy az új politikusigárda nincs a helyzet magaslatán, kivéve a kommunistákat, akik felkészültenés taktikusan vetették bele magukat az országátalakító munkába. Mintannyian mások, õ is értékelte a kommunisták tetteit és gesztusaikat, és nem kívántcsupán taktikai fogást látni bennük.1945 tavaszán elismerõen írt arról, hogy az MKP nyíltan – pártkonferencián –volt képes szembeszállni saját szélsõségeseivel: „A kommunista párt pünkösdimagatartásából még azt a tanulságot is levonhatjuk, mi, polgáriak, hogy az ön-