A DEMOKRÁCIA REMÉNYE - Az 1956-os Magyar Forradalom ...

48ÉVKÖNYV XIII. 2005GYARMATI GYÖRGYhogy túllépjenek az elõzõ évszázad súrlódó együttélésén, illetve egymás ellenéreélésén –, s mennyi az új európai status quo közepette fennmaradó vagy aktuálisanfelhorgadó fenyegetettségérzés az új nagyhatalom árnyékában. Ez alkalommalmindenesetre a mellék-gyõztes és mellék-vesztes kisállamok hajlottakarra, hogy a de jure (nagyhatalmi) békerendezésen túl maguk is keressék a defacto megbékélés és a regionális kisállami kollektív biztonság módozatait.c) A fegyvernyugvást követõen a peacemaker nagyhatalmak egyre kitapinthatóbbegymás ellen fordulása közepette a társulni igyekvõk a hidegháborúskontinens-szétszakítással szemben egy regionális „különbéke” alternatíváját fogalmaztákmeg. Még sarkosabban: a nagyhatalmi konfrontációs politikával –idõlegesen, amíg tehették – a kisállami konszenzuskeresést állították szembe.A föderációval a térség túllépett volna a kisállami mozaikosságon. A korabeliEurópában egy ilyen 80–90 milliós államalakulat a tradicionális kontinentálishatalmak – Franciaország, Anglia, vagy akár az ekkor virtuális „össz-Németország”– méreteivel, potenciális önmozgásával kerülhetett egy sorba. Ez valóbanalapvetõen új európai status quót teremthetett. De miért kívánta volna a Kreml,hogy a kisállamok láncolatából szervezendõ „önvédelmi övezete” helyén egyolyan új potenciális nagyhatalom szülessen, amely inkább gátolta, semmint segítettevolna, hogy közvetlen befolyása legyen az európai politikára?d) Bár e törekvések fõként az érintett kisállamok kommunista vezéralakjainaknevéhez kötõdnek – kivétel a „társutas” Groza –, úgy tûnik, hogy a föderációsgondolat ekkoriban nem Moszkva rejtõzködõ ambícióit jelenítette meg.Dimotrov és Tito nevéhez már addigi életútjuk alapján is társítható volt a kommunistaideológián és politikán belüli „másképp gondolkodás”. Rákosi ugyansokkal inkább a „vigyázó szemüket Sztálinra függesztõ” szervilis pártvezetõk sorábatartozott, de itt is volt egy – csak a tárgyalt korszakra jellemzõ – sajátosság.A korabeli magyar kommunista propagandában 1945 és 1948 nyara között a Titovezette Jugoszláviát reklámozzák a legvehemensebben mint a „népi demokrácia”mintaállamát, mint követendõ példát. (Ez az akkori kommunista pártsajtó ésmás propagandakiadványok tanulmányozásával jól nyomon követhetõ.) Jugoszláviaazért kerülhetett ebbe a kedvezményezett helyzetbe, mert a hazai közegbenkontraproduktív lett volna kezdettõl „a szovjet minta” propagálása. Egy kommunistákszervezte föderációban Rákosi saját pártja politikai érdemeként könyvelhetteel a határokon kívül rekedt magyarság bizonyos fokú reintegrálását, miközbenTito és Dimitrov oldalán parádézhatott volna. Ilyen értelemben még az aszintén új mozzanat is hasznosíthatónak tûnt, hogy Magyarország – eltérõen a korábbiszituációktól – nem kezdeményezõként, hanem „meghívottként” lett részesea háború utáni integrációs diskurzusnak. Kérdés persze, hogy mennyiben hor-