Törvénytelen Avantgárd

11 Algol László: A háromság
személyisége. Elôadva Balatonbogláron,
1973. augusztus
12–13., 70–71.
és 299–304. kép.
mód, egymás írásainak megismerésére való lehetôség, és nem próbálták azt
tág körben nagy példányszámban, sokszorosított formában terjeszteni.
A megalkotott új számban 50% lehetett az elôzô számból átvett anyagok
terjedelme. A többit új írásokkal kellett a leendô szerkesztôknek megtölteni.
Ezen az alapon a második hónap végén már 25 különbözô számnak
kellett volna lennie, amennyiben 1 szerkesztô 1 hónap alatt gyûjt össze
egy számot. Halász és társai azonban durván túlértékelték az avantgarde
képességeit és azoknak a személyeknek a lehetséges számát, akik folyóirat-szerkesztésre
vállalkoznak. Összesen 5 vagy 6 „Szétfolyóirat” készült
el, egyenként tehát 5–5 példányban. Ezek közül egyet Ajtony Árpád,
egyet Erdély Miklós szerkesztett. Volt egy olyan szám is, amelynek anyagát
lényegében Halász Péter és felesége gyûjtötte össze. Ebben a csoport
tagjainak több írása megjelent.
Csak az utóbbi számot volt alkalmam részletesen áttanulmányozni. Jellemzô
azonban a „Szétfolyóirattal” kapcsolatos bizalmas, konspirációs intézkedésekre,
hogy a saját, rövid írásomat is tartalmazó számot Halász
mindössze egyetlen éjszakára volt hajlandó áttanulmányozásra rendelkezésemre
bocsátani.
Azokat az írásokat, amelyben szöveg volt található – nem minden lap
volt szöveges, voltak üresen hagyott, kivágott, különbözô mintákkal ellátott
képzômûvészeti jellegû alkotásnak felfogott lapok is – tehát a
szöveges lapokat gépelés útján sokszorosították.
Annak a számnak a gépelését, amelynek javarésze a csoport tagjainak
írásaiból állt, Halász maga végezte a lakásán lévô írógépen, illetve a
felesége segédkezett ebben. A „Szétfolyóirat” számai valószínûleg mind
különbözô személyeknél vannak, tehát a készített 25 példányból, amelybôl
mindig 5–5 azonos terjedelmû, valószínûleg 25 különbözô személyhez
került egy-egy belôle. Biztos, hogy a szerkesztôknél; így Erdély Miklósnál,
Halász Péternél saját számaikból egy-egy példány megtalálható.
A folyóiratban megjelenô szövegek, illetve képzômûvészeti alkotások
egyértelmûen underground jellegûek voltak annyiban, hogy már elsô rátekintésre
és behatóbb tanulmányozására is lényegesen eltértek a hivatalos
könyvkiadói vagy folyóirat-kiadói termésben megjelenô írásoktól. Határozott
arculatuk volt ugyan, de ez nem politikai jellegû arculat, annál
is inkább, mert a versek nagy része személyes, szubjektív lírai vonatkozásokat
tudott csupán kifejezni. Érvényes ez pl. Bálint István megjelent
verseire, vagy Lajtai Péter hosszabb prózaversére, a Tisztásról-ra.
A csoportban tervek voltak arról, hogy elemzéseket, a színház életét
bemutató számot is szerkesztenek. Ezek a tervek közvetlen az eltávozásom
elôtti idôben voltak napirenden. Idegen személyeket kértek volna meg
arra, hogy elemzéseket szerkesszenek az egyes elôadásokról, amelyeket
láttak. Tudomásom szerint nem sikerült, vagy legalábbis ottlétem alatt
nem sikerült vállalkozókat találni erre a feladatra.
A folyóiratban rendkívül sokféle gondolatot, sokféle személyiséget tükrözô
írások láthattak napvilágot. Nem az írások minôsége döntött, csupán
az, hogy barátja volt-e a szerzô a szerkesztônek, vagy sem. Így Halász
megkért arra, hogy egy rövid írásomat, amelyet már korábbról ismert, és
amely 3 lírai jellegû versbôl állt, közölhesse az elôbb említett csoport
által szerkesztett számban. Ez a „háromság személyisége” c. írásom 11 sajnos
valóban megjelent.
„Pécsi Zoltán”
352