Nyelvtudományi közlemények 46. kötet (1923) - MTA ...

A MAGYAR TŐVÉÖHANGZÓK 261
-tlen, -talán, -telén-\- s u., artatlamb Debr.-k. II. 319; Lobk.-k. II. 163;
beketelemb- Weszpr.-k. I. 147; bodogtalamb Érdy-k. 7; bizontalanb
Érs.-k. I. 268; Szék.-k. II. 241, 248; byzontalanb Érdy-k. 7; diztelemb-
Nád.-k. 272; eegtelemb Sánd.-k. 23; ektelemb- Nád.-k. 353;
Winkl.-k. I. 86;, ektelenb Kaz.-k. II. 155*; eektelemb Érs.-k. I. 222,
244; erothlemb Érs.-k. I. 531; erevtelenb Marg.-l. 56; ertetlenb Virg.-k.
80; halatlanb Érdy-k. 612; halalatlanb Érdy-k. 612; indulhatatlamb
Debr.-k. II. 313; indvlhatatlamb- Lobk.-k. II. 170; keg"otlenb- Debr.-k.
III. 412; kegiotlenb Debr. k. I. 145; keg'otlemb- Nagysz.-k. 91; kegetlemb-
Nagysz.-k. 92; Érs.-k. I. 66; kegetlenb Tel.-k. I. 185; meltatlamb-
Debr.-k. V. 577 ; Nagysz.-k. 158 ; — tauolb Tel.-k. I. 99; Tih.-k.
143; tavoíb- Lobk.-k. II. 131; vtolb- Münch.-k. 53, 61, 106, 158;
venbek Horv.-k. 249; vembi- Döbr.-k. 431, 435, 438, 459; vembek-
Döbr.-k. 439, 441, 447, 448, 450 (de: veneb Tel.-k. I. 4).
Amint e példák mutatják, kódexeink korában a legtöbb
melléknévhez tővéghangzó nélkül járult a középfok jele, akár semmi
se következett utána, akár valamely rag vagy képző. Ez arra mutat,
hogy mellékneveink túlnyomó többségében a tővéghangzó kiesése
egész általánossá vált. Ez alakok azután azoknak az eseteknek
analógiájára vettek fel ismét hangzót, amelyekben ez megmaradt.
Ilyenek pedig, mint láttuk, elsősorban a v-tövek s ezek analógiáját
követő egytagú tövek voltak. Mivel pedig ezek tővéghangzója nyilt
a, e volt, ez a középfok jele előtt a kódexek utáni korban csaknem
egészen általánossá vált. Kódexeink korában elsősorban azok a
melléknevek vettek fel a középfok jele elé ismét hangzót, amelyek
a hangzót megőrző tövekkel szorosabb analógiás kapcsolatban voltak,
később azután a többi melléknév is csatlakozott hozzájuk.
A melléknév tövében így a középfok jele előtt mélyreható
változás állt be, mely nem maradhatott hatás nélkül a melléknevek
egyéb alakjaira sem. S ha most ismét visszatérünk a -k többesjel
tővéghangzójához, megtaláljuk annak a jelenségnek magyarázatát,
miért kezdenek egyes melléknevek már kódexeink korában is nyilt
tővéghangzót felvenni, s miért ragaszkodnak más melléknevek
inkább a zárthoz. Az erős melléknévhez pl. az esetek túlnyomó
részében már a többesszámban is nyilt tővéghangzó járul, mivel
az erösebb középfok igen gyakori; ugyanezt mondhatjuk a gyors,
magas melléknevekről is. Az -atos, -et'és végű melléknevek viszont
kódexeink korában a középfok jele előtt még nem igen vették föl
újra a tővéghangzót, így ez a i többesjel előtt o, e, ö maradt. Ha
a melléknevek tővéghangzójának nyiltabbá válása minden kis részletében
nem is vezethető le a középfokból s ha egyes mellékneveknél
e nyiltabbá válás régibb eredetű, annak a nagymértékű nyílttá
válásnak, amelyet ma a mellékneveknél tapasztalunk, a középfokú
alakok voltak megindítói.
Egyébként tővéghangzó nélkül járul a középfok jele a hosszú
magánhangzós tövekhez; pl. drayab Tih.-k. 5; feketibb Nád.-k. 237;
g"engeb Birk.-k. 2; az -o, -o, -só, -ső képzős szavakhoz, pl. alfob
Nagysz.-k. 22; elfob Tih.-k. 322; meltob Érdy-k. 432 s az ilyen
lativusi alakokhoz is, mint pl. alab Lobk.-k. II. 84; eleb- Lobk.-k.
II. 109; mezzeb- Érs.-k. I. 124; Touabb- Nád.-k. 589. Ide tartozik a
kódexeink korában gyakran előforduló niluab- (pl. Tih.-k. 110, 290;