Nyelvtudományi közlemények 46. kötet (1923) - MTA ...

A MAGYAR TÖVÉGHANGZÓK 275
agyaras, agyas, aljas, bogaras, boglyas ( bagjas), hidas, holdas, hajas,
horgas, kanalas, lábas, rudas, szájas, talpas, újas, vadas; — avas, fias,
hamvas (hammas), magvas, odvas (advas), szomgyas, szoméhas, ihas,
tollas (tolvas, tallas) MTsz.; (kny.-i o helyett) guzsajas Udvarhely m.;
hangas Szolnok-Doboka m.; ónyas MTsz.; húgyas Szeged, Nyr. XV.
450; váras Mátyusföld, Nyr. XX. 120; aranyas, kantáras, olajas Palóc
nyelvj. Nyr. III. 219; orvas Heves m., NyF. XVI. 7; aranyas uo.;
horgas, orvas TŐRÖS: Beregszászi nyelvj. 21. — cserepes, egres, é'ggyes,
éhes, férges, leveles, szederjes, tehenes, tetejes, tízes (tüzes), tölgyes (töles,
tölles stb.), tüzes, ügyes MTsz. . (kny.-i e helyett is) gyegges Vas m.;
kigyes Udvarhely m.; kérges Őrség; kérges Székelyföld, stb. MTsz.
A király hágóntúli nyelvjárásban o, e ö helyett -s előtt is
rendszerint a~ e van. (Számos példát 1. Nyr. XLII. 11; XXV. 346;
XIII. 27; NyF. XIII. 27; stb.) Érdekes itt is a tarkányi nyelvjárás,
amely é után megőrizte az é'-t; pl. kevé'cses, de bünes stb. Nyr. XLIII.
162. Külön moldvai csángó változás a mélyhangú tővéghangzónak
á-ra való változása minden esetben, kivéve, ha o van a tőben;
ilyenkor o a tővéghangzó is (Nyr. XXXVII. 200, 203).
Tővéghangzó rendszerint ma sincs az eredeti hosszú magánhangzók
után (pl. anyás MTsz.), sokszor ugyanezt látjuk azonban a
•y-tövű s ú, ü végú szavaknál is. Pl. esős, fős-, fűs ,fejes', füs,
kü-mős ,kőmives', szomgyus-félék, tollus, tős, tűs ,tövis', hamus MTsz.;
talus Abauj m., NyF. XIII. 39.
Váltakozik a tővéghangzó gyakran jelentéselkülönüléssel kapcsolatban.
Pl. helyes helyes, begyes begyes, hegyes hegyes,
jtlé's co jeles, szemes co szemes (TMNy. 284); vö. högyes (vidék) co
högyös (tű); heles (akinek helye van) co helös (pl. beszéd) Kiskunhalas,
Nyr. XV. 303; gyáros co gyáras, város co váras (TMNy. 284);
lángos (tűz) co lángas (lángon sült lepény); nyáros (erdő) co nyaras
(bor) Kiskunhalas, Nyr. XV. 303; lábos co lábas, talpos co talpas,
óvos oo ónyas MTsz.
Mai nyelvjárásaink tehát megerősítik okleveleink s kódexeink
vallomását. A tővéghangzó nyilttá válását nyelvjárásaink adatai
szerint is elsősorban a u-tövek s ezekhez hasonló szavak, azután
illeszkedés okozta.
Az -s képző már okleveleink korában mint kicsinyítő képző
is szerepel. Itt is egész szabályos fejlődést látunk. A zárt hangokat
[Petus 1090/1171; Adamus 1240 k.; Elemerus 1229; Gabus 1240;
Cutus 1211; Mortunus (XIII. sz.-ból 6 adat); Elekus 1299; Endus-
(XIII. sz.-ból 8 adat), Mehus 1224; Petus 1240 k.; Vitcus 1211;
Mortunus 1322; Mortus 1358; Endus- 1397; Gegus 1377; Leukus s
vált. (XIV. sz.-ból 9 adat); Eegus 1347; Martonus 1458; Gabis- 1471;
Kelemenus 1410] később középzártságú váltja fel (Marthonos- 1465;
Elemeres 1211; Elekes 1522; Annos 1561*). Hogy a mai kékes, zöldes
féle alakokban nyilt a tővéghangzó, alapszavuk melléknév voltával
függ össze. Hiányzik a tővéghangzó a nyers szóban (1. NyH. B 90)
és a TMNy. 554. szerint idetartozó emse szóban.
A -cs kicsinyítő azonos az -s-sel (NyH. 8 90). Régi példa:
Hulmuch 1422. Hogy e képző előtt gyakori a nyilt hang, azt egyes
t>-tövek hatásának kell tulajdonítanunk, melyek gyakran fordulnak
elő cs képzővel. Példák: Fioch 1210 (üacs v. fiók OklSz.); Kuechus-
18*