A forradalom emlékezete - Az 1956-os Magyar Forradalom ...

HOL A KORMÁNY? 263Nagy Imrével, ha a legkisebb kétsége van abban a vonatkozásban, hogyesetleg nem tartják be a megállapodást, akkor õ közli, hogy menedékjogunktovábbra is érvényes a követségen. Egyben azt is mondta, hogyha Nagy Imre úgy látja, akkor ne induljon el. Végül is úgy döntött,hogy elindul. Ott volt egy magyar rendõr is, akit Maca, Nagy Imrefelesége megszólított, hogy „nem szégyelli magát, magyar ember létére…”Amire az a rendõr azt válaszolta: „Esküszöm, hogy Münnichelvtárs akar beszélni Önökkel, és mindenkit hazaviszünk.” Felszálltunk,de miután Soldatić látta, hogy csak van valami aggály, azt mondta NagyImrének, két munkatársát velünk küldi, hogy biztos legyen abban,hogy õk az egyezményt megtartják. A jugoszlávok – Georgijević ésDikić, akik diplomaták voltak – felszálltak az autóbuszra. Az autóbuszmögött állt egy személykocsi, de amögött már egy harckocsi állt. Ígyindult el a menet. A Benczúr utca sarkán Donáth Feri édesanyja szólt:„Én itt lakom, miért nem fordulunk be? Tegyenek le!” „Nyugalom,nyugalom” – mondta a rendõr. Erre Feri édesanyja azt válaszolta, hogyborzasztó így bánni felnõtt emberekkel. Ez szállóigévé vált. Az autóbusztehát ment tovább, befordult az Ajtósi Dürer sorra, majd megállt.Itt valami magas rangú szovjet tiszt szállt fel, és felszólította a jugoszlávelvtársakat, hogy hagyják el az autóbuszt. Erre azt válaszolták,hogy nem hagyják el, mire a szovjet tiszt azt felelte, hogy akkor eltávolítjaõket. Le is rugdosták õket. Mi pedig elindultunk, és kikötöttünka II. Rákóczi Ferenc Katonai Középiskolában, ahol az autóbuszsorfalként álló katonák közé állt be, közöttük mentünk fel az emeletre.Majd elosztottak bennünket a szobákba, ahol egy vaságy, egy asztalmeg egy szék volt. Imre bácsinál még aznap este megjelent WalterRoman, aki a román párt nevében kapacitálta Nagy Imrét, hogy megkellene egyezni, le kellene mondani, és nem tudom, még mi mindentszeretett volna elérni. Errõl Nagy Imre egy cédulán értesítetteDonáthot. Itt még a vécére is kísérgettek minket, mert nem akarták,hogy érintkezzünk egymással.Másnap reggel sorban Münnich elé hívtak bennünket. Én nem tudompontosan, hogy ki mit mondott. Hogy Losonczy Géza mit mondott,azt tudom, mert vele beszéltem. Õ egész egyszerûen azzal kezdte,hogy ilyen körülmények között nem hajlandó tárgyalni, csak szabadon.Majd sarkon fordult, kijött, és átment a szobájába. Én nem ezt tettem,mert Münnich aziránt érdeklõdött, hogy mi a szándékom, hiszen nincssemmi akadálya annak, hogy hazatérjek. Erre azt válaszoltam, hogy éntegnap az õ aláírását láttam egy okmányon, és abban az volt, hogy min-