TÉNY/SOROS.II.

ugyanis légüres térbe kerültek, keresték helyü ket a megváltozott körülmények között, s a
legáltalánosabb kitörési irányt a po pularitásban vélték megtalálni, azaz műsorukban, játékstílusukban
egyre inkább kommercializálódtak. Nem mellékesen: az akkoriban kidolgozott színházfinanszírozási
rendszer is erre ösztönözte őket.
Ebben a szisztémában az addig több-kevesebb művészi igényességgel működ tetett stúdiószínházi
tevékenység is háttérbe szorult. Az alternatívok pedig teljes mértékben kimaradtak az állami
finanszírozási rendszerből, csupán különböző, igen alacsony összegű alapoknál pályázhattak. Ezen a
helyzeten az 1994-95-ös gazdasági megszorítások csak rontottak.
Ilyen előzmények után született meg a Soros Alapítvány elhatározása, hogy lét rehozza a
stúdiószínházi programot. Mivel Európa-szerte megfigyelhető az a funk ciómegosztás, miszerint a
nagyszínházak elsősorban a nagyközönség ízlését szol gálják, míg a kis- vagy stúdiószínházak lettek
a kísérletezés, az új formák s a kort kifejező, gondolati és világnézeti szempontból valóban kortársinak
tekinthető al kotások helyszínei, az Alapítvány szigorúan e kisformák (kettő-tíz szereplő, maximum
százötven nézőt befogadó tér) támogatását tekintette feladatának.
Természetesen nem az volt a cél, hogy az Alapítvány oldja meg az egész alterna tív színházi réteg
anyagi gondjait, hanem, hogy alapot teremtsen a különleges él ményt ígérő, elmélyült színészi
alakításokra s a színpadi hatáselemek komplexitá sára épülő műhelymunkához, az állami fenntartású
s az alternatív színházak alko tói között formálódó, kölcsönös előnyökkel járó, szabadabb
együttműködéshez, a színpadi formanyelv megújításához.
Ezen elgondolás jegyében az első perctől kezdve nyitottnak tekintettük a pályá zatot, azaz nem
tettünk különbséget a stúdiószínházak és az alternatívok, a régóta együtt dolgozó és az egyetlen
projektre szerveződő csoportok, a - második évtől kezdve - tánc és mozgásszínházak, a
gyerekelőadásokat létrehozók és a prózai tár sulatok között. Ez a pályázat kifejezetten a produkciókat
támogatta, tehát a pénzt nem lehetett csoportok fenntartására vagy színházak általános rezsijére
fordítani.
Ezért ragaszkodtunk ahhoz, hogy a pályázatot ne intézmény, hanem minden esetben rendező vagy
koreográfus, tehát maga az alkotóművész nyújtsa be.
A program soha nem akarta egymaga dotálni a projekteket, de fontosnak tar totta, hogy az értékesnek
tűnő kezdeményezések elindulhassanak, a kezdő tőkével rendelkező művészi vállalkozások
kiteljesedhessenek. Ebből az elvből következett, hogy a pályázaton elnyerhető összeg - az évek során
emelkedő mértékben - maxi málva volt. Kezdetben kiegészítő támogatást lehetett kérni kortárs
magyar dráma bemutatásához, új, értékes fordítás készíttetéséhez, eredeti színpadi zenéhez, kü
lönleges vizuális hatásokhoz és az alternatív-hivatásos színházi együttműködéshez. Később, amikor
az új magyar dráma más színházi szférában is keresetté vált, vagy a két eltérő érdekeltségű színházi
réteg kooperációjára egyre kevesebb esély mutatkozott, a kiegészítő támogatás megszűnt, illetve
beépült a maximált összegbe.
A hazai színházi pályázatok közül mindmáig ez az egyedüli, amely folyamato san figyelemmel kísérte
a nyertes pályaművek sorsát, azaz a kurátorok nemcsak megítélték a dotációt, de az elkészült
produkciókat látták, sőt arra is figyeltek, hogy megtörtént-e a pályázat tárgyát képező mű ötödik
előadása, hiszen a támogatás második részletét csak ez után lehetett lehívni.
Az évi két fordulóra rendszeresen több mint kétszáz pályázatot adtak be, s át lagban a kérések
mintegy negyven százalékát tudtuk támogatni. A megvalósult előadásokból válogattuk ki azt a tíztizenkét
legjobbnak tartottat, melyek a min den év novemberében megtartott Soros Stúdiószínházi
Napokon reprezentálták az alternatív színházi élet színvonalát, irányzatait, a pályázat
eredményességét.
Két-három év után kiderült, hogy nem elég csak a produkciók létrejöttét támo gatni, az alternatív
színházak körében ugyanis számos olyan probléma vált egyre nyilvánvalóbbá, amelynek
megoldásában, vagy legalább enyhítésében szintén jelentős szerep jutott az Alapítványnak. A legfőbb
gond az volt - s részben ma is az -, hogy a csoportok a támogatásuk nagy részét kénytelenek
próbaterem, illetve az előadásokhoz szükséges technikai (világító és hangosító) felszerelés bérlésére
for dítani. Emellett nem volt, s igazából ma sincs megoldva az alternatív színészek, a kortárs tánc
művészeinek képzése, illetve továbbképzése. Nagyon gyér a magyarul hozzáférhető színházelméleti
szakirodalom, különösen igaz ez a kortárs művészet tel foglalkozó szakkönyvekre. Az elkészült
előadások - mindenekelőtt a táncpro dukciók - megtalálják ugyan a maguk közönségét, de ez
viszonylag szűk réteg, s ahhoz, hogy a kortárs művészet szélesebb körben ismertté és kedveltté
váljon, erős pr-tevékenységre lenne szükség, s mindenekelőtt olyan játszóhelyek kialakítására,
amelyek be tudják fogadni a különböző stílusú produkciókat. Természetesen szép számmal vannak
ilyenek, de zömmel a fővárosban.