TÉNY/SOROS.II.

hagyománya van. Sok olasz és magyar hazafi szentelte életét ennek az ügynek. Igyekeztem a
nyomukba lépni.
Fiumei szívem nagyot dobbant, amikor 1986. október 23-án, a forradalom kitö résének harmincadik
évfordulóján az Unitŕ közölte a forradalmat idéző cikkemet. Sokat jelentett ez az akkori magyar
ellenzéki mozgalomnak. A hatalom diszkrimi natív szándékaival szemben legitimálta a mi
tiltakozásunk és ellenállásunk demok ratikus, progresszív jellegét. S ez csak a kezdete volt az
együttműködésnek. 1988- ban Rómában találkoztam Massimo D’Alemával, aki akkor az Unitŕ
főszerkesztője volt. Szót értettünk. A lap folyamatosan közölte írásaimat. Többször voltam vendége és
előadója a Festa dell’Unitŕnak.
Európa sem tudott talpra állni külső segítség nélkül. A mi térségünk is csak ily módon stabilizálódhat.
Ez nemcsak a mi ügyünk, hanem Európa és a nemzetkö zi biztonság ügye, amelyet nem lehet
szövetségekkel, szervezetekkel, okos hitel- és piacpolitikával rendezni. Egy orosz válságnak, egy
Boszniának, Koszovónak sok kal súlyosabb az ára, mint egy nagyvonalú, hatékony és a jövőben
gyümölcsöző támogatásnak. Újabb meg újabb tűzfészkek keletkeznek, amelyek aztán általános
tűzvésszé terebélyesedhetnek.
Koszovó mindannyiunkat megtaníthatott arra, milyen bonyolult és megoldha tatlan helyzetek
alakulhatnak ki. Az ilyen szituációkat kell megelőznie a józan ész nek és az érzékeny emberi léleknek.
Az alternatíva: diktatúrák, vérontás, maffia, korrupció.
Vannak egy nemzet életében ritka, megismételhetetlen, elillanó pillanatok. Az üdvösség ujja érinti meg
az országot. Nem történelmet, mesét írunk. Visszaemlékezni is csak így tudunk reá: egyszer volt, hol
nem volt, talán igaz sem volt… Ilyen volt 1989. június 16-a. Valóban egy ritmusban dobogott az ország
szí ve. Emberemlékezet óta először, önként, minden szervezés nélkül hatalmas tömeg gyűlt össze az
ország minden részéből. Háttérbe szorultak a világnézeti, társadalmi ellentétek. A gyászban és a
forradalom megdicsőülésében egyek voltunk.
Ezen a napon megszűnt a Kádár rendszer legitimitása. Hiszen ennek alapja az a hazugság volt, hogy
a szovjet intervenció az ellenforradalomból, a fehér terrortól mentette meg az országot. Amikor a még
hatalmon lévő rendszer miniszterelnöke és helyettesei tőlünk, a temetés rendezőitől, a Történelmi
Igazságtétel Bizottságtól kértek hozzájárulást, hogy részt vehessenek a gyászszertartáson, és
díszőrséget áll tak a kivégzett „ellenforradalmárok”, a forradalom mártírjainak koporsóinál, ak kor az a
harminchárom évig táplált hazugság-tákolmány ország-világ előtt összeomlott.
Felelevenedik emlékezetemben, hogy a temetésen részt vett Achille Occhetto, az OKP akkori főtitkára
is. Budapesti tartózkodása alatt felkereste Grósz Károlyt, a magyar kommunista párt főtitkárát, aki
rosszallotta az olasz párt vezetőjének el határozását. Miközben saját kormányának tagjai olasz
társaikkal együtt tisztelegtek a forradalom hőseinek emléke előtt.
Ez volt a vég kezdete. Egy év múlva megszületett a demokratikus Magyaror szág, amelynek első
köztársasági elnöke Göncz Árpád lett, a gyászszertartást megnyitó szónok.
*
Röviddel a második világháború kitörése előtt, hatvan évvel ezelőtt, diákkorom ban láttam Jean Renoir
film-remekművét,aNagy ábrándot. A történet az első vi lágháború idején játszódik egy német
hadifogoly-táborban. A tábor lakói francia katonák, tisztek. A háború borzalmai, a világpolitikai
ellentétek nem ölik ki a hu mánumot, az emberi érzelmeket. A művészet azt sugallja, hogy a lélek
hullámhosszán ősi ellenségek, németek és franciák megérthetik egymást.
A történelmi múlt és az elkövetkező évek az ellenkezőjét látszottak igazolni. Minden más csak jámbor
óhajnak, művészi álomnak tűnt.
A Nagy ábránd ma élő történelem. A művész Jean Renoir, a porosz táborparancsnok Eric von
Stroheim, a francia fogoly-tiszt Jean Gabin álma megvalósul.
A nagy ábránd a jövő megsejtése, a végső igazság.
1999. június 16.