TÉNY/SOROS.II.

A Nagy Imre per tíz vádlottja közül ötöt meggyilkoltak, ötöt pedig - köztük jómagamat -
börtönbüntetésre ítéltek.
Pontosan tíz évvel ezelőtt, 1989. június 16-án, az akasztás évfordulóján Buda pesten, a Hősök terén,
félmilliós tömeg jelenlétével ünnepélyes gyászszertartáson temették Nagy Imrét és vádlott-társait,
jelképesen a forradalom valamennyi (több mint 350) mártírját, és történelmi igazságot szolgáltattak a
forradalomnak, ame lyet a katonai intervencióval restaurált szovjet csatlósrendszer, a pártdiktatúra
több mint három évtizeden át becsmérelt, rágalmazott és ellenforradalomként megbé lyegzett. Ezzel
mélységesen megsértette a magyar népet, amely a forradalmat mindig a maga ügyének tekintette.
A magyar nép 1989. június 16-án erkölcsi elégtételben részesült. Megerősödött az igazságba és az
emberi méltóságba vetett hit, felvillant a szabad, demokratikus társadalom megvalósításának
reménye. Ezeréves történelme során a magyar névnek nem volt még ilyen elismerése szerte a
világon.
Egy évtizede ezt a szerepet történelmi fordulópontként ünnepeltük. Nekem máig életem ünnepe
marad. Csalódások, kudarcok, méltánytalanságok nem töröl ték ki ezt az élményemet. Olvasóim
csodálkozására be kell vallanom, hogy azóta elveszett nagyon sok illúzió, de az igazi, a nagy illúzióm
nem rendült meg. Válto zatlanul hiszek abban, hogy az emberiség és benne az én nemzetem soha
sem adja fel a küzdelmet, hogy szabadon, igazságos, méltányos társadalomban éljen. Uno káim,
dédunokáim ebből már nálam többet fognak megélni. Aminthogy én is különbül élek, mint elődeink,
őseink.
*
Újraolvastam két korábbi olasz kötetemet. A kettő között mindössze nyolc év telt el. Megjelenésük
dátuma: 1988. és 1996. Közben persze nagyot változott a világ. De az csak most tudatosult bennem,
hogy mekkorát változtam jómagam is. Tem pora mutantur et nos mutabimur in illis. Optimista küzdőből
rezignált kétkedővé váltam. Elfáradtam. Kijózanodtam. Mégis, ha túl a nyolcadik X-en visszatekintek
az elmúlt évtizedekre, borzadály tölt el annak puszta gondolatára, hogy a koráb bi rendszerek
bármelyikében kellene élnem, és a sok gond, bánat ellenére a maga ménak tudom a nehezen
kibontakozó demokratikus rendet. Ragaszkodom hozzá. Féltve őrzöm.
Amikor első olasz nyelvű könyvem - hála olasz barátaimnak, elsősorban Fede rigo Argentierinek -
megjelent Magyarországon, „non person” voltam. A közélet ben, a nyilvánosságnak nem léteztem.
Nem szólalhattam meg közügyekben, de még legszemélyesebb magánügyben sem. Így például nem
szólhattam 1956-ról és a perről, amelynek vádlottja és elítéltje voltam. A legfelsőbb igazságügyi
fellebbe zési fórum, a Legfőbb Ügyészség éppen ebben az esztendőben, 1988-ban utasította el ismét
per-újrafelvételi kérelmemet. Sőt nem tekinthettem meg saját perem ira tait, de még az ítéletet sem. A
pártfőtitkár-miniszterelnök, tehát a hatalom feje pe dig még az év végén újra kijelentette, hogy sem a
forradalmat, sem Nagy Imrét so ha nem fogják rehabilitálni. Mint a nagy per utolsó itthon maradt
túlélőjének (öt vádlott-társamat meggyilkolták, három elítélt meghalt, Kopácsi Sándor Kanadába
emigrált) erkölcsi kötelességem és létérdekem volt szembeszállni ezzel a hivatalos párt-állami
döntéssel. Évek óta hadakoztam a második nyilvánosságban, külföldi sajtóban, rádióban. Az olasz
kötet, a törvényes, nyilvános megjelenés és ennek ked vező külföldi visszhangja nagy segítségemre
volt. Biztos voltam ügyünk igazságos ságában és győzelmében. Ennek a hitnek izzó és vakító
fényében küzdöttem. Fel szabadultabban, mint az 1989-es felszabadulás után. Tudtam, mitől akarok
megszabadulni, nem érzékeltem még az áhított szabadság gátjait.
Szellemi szabadságomat nem terhelték gátlások. Magyar szülők gyermekeként az olasz Fiumében
születtem, olaszul tanultam meg az abc-t, az egyszeregyet, írni olvasni, dalolni, játszani. Olaszul
elmondani az igazat, számomra spontán kitöré si lehetőséget jelentett. És mindenek felett fiumano
maradok életem végéig. Lokál patrióta. Annak a városnak hűséges, a sírig elkötelezett fia, amelynek
címere azt hirdeti: „indeficienter”. Rendíthetetlenül. Amikor ez év tavaszán összegyűltünk a világban
szétszórt, a meggyötört, kiirtott fiumanók töredékei, olaszok, magyarok, horvátok, szlovének,
dalmátok, németek, úgy gondoltuk, ha egyszer megvalósul Európa, akkor történelmében talán jut egy
sor annak a kis adriai kikötővárosnak, amely már több mint egy százada élteti - ha hagyják - az
európai szellemiséget: az együttműködést, a megértést, a toleranciát, az etnikumok etikáját. Több mint
fél évszázadig kellett várnunk. Aztán találkozhattunk a városban, amelynek megváltozott a neve,
arculata, lakossága, de szellemiségét őrizzük és átörökítjük gyermekeinknek, unokáinknak. Az európai
civilizáció üzenetét: szeresd felebarátodat mint tenmagadat, a más nemzetiségűt, a más vallásút, a
másképp gondolkodókat, mindent, ami más. Mert szabad csak akkor leszel, ha elismered a más
szabadságát. A fiumano patrióta szívügye az olasz-magyar barátság, amelynek ezeréves