TÉNY/SOROS.II.

stb. gimnáziumok, illetve minden létező állami és egyházi egyetem, főiskola könyvtárában, mi több,
még olyan laktanyák(!) könytárszobáiba is került néhány kötet „olvasnivaló”, ahol a helyi könyvtáros
nem sajnálta a ráfordított időt, és a „Soros Új Könyvek” füzetecskéhez mellékelt igénylő listát
szorgosan kitöltve, határidőre visszaküldte.
Mi tehát makacsul és az eredményeket tekintve nem ok nélkül reméltük, hogy programunk nemcsak a
kiadókat, hanem a könyvtárba be- vagy visszaszokott olvasót is hathatósan támogatja. Az értelmiségi
könyvbarát pedig, aki még mindig képes volt saját pénzén házi könyvtárát gyarapítani, úgyszintén jól
járt, hiszen a mi támogatásunk, azaz az emelt és garantáltan előre eladott példányszám jóvoltából,
némivel olcsóbban juthatott bolti áron is a frissen megjelent szépirodalmi és társadalomtudományi
művekhez.
Statisztikai adatok olvasása, tudom, meglehetősen fárasztó, itt mégis megkerülhetetlen.
Vegyük csak az „Olvasóbarát program” induló évének adatait. 1996-ban a hazai kiadók 188
szépirodalmi és társadalomtudományi művel, továbbá 23 elsőkötetes szerző kéziratával pályáztak. A
kuratórium alapos mérlegelés után ezekből 106 műcímet fogadott el támogatásra. Ezután a
Könyvtárellátó Kht. közreműködésével 5040(!) könyvtárhoz jutattuk el az OSZK kéthetente megjelenő
recenziós lapjának, az Új Könyveknek már említett „Soros” különszámát, amely az előválogatás során
támogatandónak minősített 106 mű rövid ismertetőjét és könyvészeti adatait tartalmazta. Mintegy
4000(!) könyvtártól kaptunk – postafordultával – választ. Az általuk kitöltött preferencia-lista alapján
végül 112 970 példányt vásároltunk meg a kiadóktól, összesen 70 804 000 Ft értékben. Ezen felül a
Soros Alapítvány fizette a 12%-os ÁFÁ-t és a Könyvtárellátó Kht. szolgáltatási '64íját is. Érdekes lehet
még egy adat: egy-egy könyvtár átlag – bár nem egyenletes terítésben – 40 könyvet kapott
ajándékba, ami nekünk kötetenként – átlag – 600 forintnál valamivel alacsonyabb beszerzési árat
jelentett (mert hiszen programunk egyik közvetetett célja, pontosabban kiiktatandó faktora, éppen a
40%-os terjesztői árrés volt). Ez könyvtáranként – átlag – 24 000 Ft értékű juttatást jelent, ami talán
nem tűnik soknak, ám ha arra gondolunk, hogy a kilencvenes években a legtöbb vidéki, kisiskolai
könyvtár önkormányzati vagy más forrásból biztosított éves gyarapítási kerete alig érte el a 20-30 ezer
forintot, akkor ezek a számok tüstént más megvilágításba kerülnek.
Az 1996-ban sikerrel debütált program további három évet ért meg, többé-kevésbé hasonló
eredménnyel. (Ld. az írás végi táblázat összesített adatait!) Ez idő alatt persze a program logisztikája
tovább finomodott, és magunk is sokat tanultunk, de talán még többet tanultak a pályázó könyvkiadók
és az ajándékkötetekre pályázó könyvtárak. A kiadók e három-négy év során ugyanis lassanként
belátták, hogy meg kell tanulniuk pályázatot írni, és szembe kell nézniük a (mi esetünkben csak
szimulált) piac igényeivel. Jó érzés volt látni, hogy egyes kiadók a pályázati kiírás második évében
már – nyilvánvalóan – szakemberhez fordultak. Megérte nekik is, mert akkor már látták-tudták, hogy
az Alapítvány csak autentikus költségvetési tervet fogad el. Nem lehet tovább „blöffölni”, és elmúlt az
az idő, amikor elég volt csak a kiadót vezető/tulajdonló filozófia- vagy irodalomtörténész professzor
nagyívű publikációs álmaira összpontosítani. Hiszen vannak művek, amelyeket elég volna ötven-száz
példányban kiadni akár „kőnyomatos” formában vagy számítógéppel kiprintelve, sőt, ha tetszik, tovább
takarékoskodva a papírral, e-mailben is elég volna megküldeni a szerző potenciális olvasóinak:
barátainak és kollegáinak.
Félreértés ne essék, az eleven tudományos kommunikáció szempontjából magam is fontosnak tartom
e publikációkat, de nem láttam és ma sem látom értelmét, hogy ezek példányszámát a még értelmes
(bár már rég’ nem rentábilis) megjelenési küszöbig, minimum ötszáz példányig felsrófolják, amikor alig
számíthatnak néhány tucat szakmabélinél szélesebb olvasói körre.
S ha már az alacsony példányszámoknál tartunk… E téren egyetlen „kivételezettünk” volt: a Vakok
Intézetének Könyvtára. Ennek munkatársai, főképp a klaszszikusokból válogatva, példás
szorgalommal minden évben jóval a határidő előtt visszaküldték az „Soros Új Könyvekhez” mellékelt
kérdőívet, s ahány példányt csak kértek – bármiből –, mindenkor annyit kaptak. Még akkor is, ha a
Braille-írás nyomtatása és a hozzá használt különleges papír a hagyományos nyomdatechnikával
előállított könyv minden műveleti költségét messze meghaladja, és potenciális olvasói köre is – hála
istennek – korlátozott volt. (Ilyenkor a kuratórium valahány döntésre jogosult tagja cinkosan
összekacsintott: „Annyi-amennyi – legyen”.) A kis példányszámú, de fontos kiadványokról szólva itt
kíván említést még egy preferenciánk: az elsőkötetes szerzők műveinek támogatása, amelyre 1996-tól
három éven át kisebb keretet különítettünk el a teljes publikációs büdzséből.
És bár az Alapítványnak e négy év alatt „csak” 334 millió forintjába került e célzott támogatási forma,
tényleges értéke, hatása ennek sokszorosára tehető, éppen mert közvetlen vagy közvetett módon,
anyagi vagy szellemi értelemben szerző és kiadó, olvasó és könyvtár egyaránt profitált belőle. Mi több,
csöndes büszkeséggel még azt is hozzátehetjük, hogy e sajátos magyarországi „pilot” program