TÉNY/SOROS.II.

támogatóit is. A kuratórium úgy gondolta, hogy ha csakugyan az értékes művészetet, alkotó
tevékenységet támogatja, abból haszna lesz majd mindenkinek, aki a kultúra fogyasztójának számít,
hiszen az alkotás, az elmélyült alkotó munka sorvadása következtében egyre fogynak azok az
értékek, amelyek később sokak számára jelenthetnek befogadásra, követésre érdemes mintát.
A kuratórium természetesen nem támogathatta a kultúra egészét sem, hiszen az eleve meghaladja
egy magánalapítvány hatókörét. Itt is szükség volt tehát bizonyos prioritások meghatározására:
egyszerűen fogalmazva, annak felmérésére, hogy vajon hol hasznosul leginkább a támogatás. S itt
már valóban fájdalmas „műtétekre” is sor került. Az Alapítvány például számos folyóirat megjelenését
támogatta, sőt egyenesen tette lehetővé, amíg pénzéből futotta erre – az utóbbi években már csak
lapok jól megválasztott körének tudott kisebb, ám olykor létfontosságú öszszegeket juttatni. Ugyanígy,
jól tudva, hogy színházi előadásokat, képzőművészeti alkotásokat létrehozni lehetetlen tetemes dologi
kiadások (nyersanyagvásárlás, de természetesen működési költségek stb.) nélkül, egyre kevésbé volt
arra mód, hogy az Alapítvány hozzájáruljon ezekhez; inkább abban lehetett segíteni, hogy egyegy
elkészült mű (előadás, zenei produkció) egyáltalán eljusson a közönséghez – és lehetőleg a kulturális
központoktól távoli közönséghez. Kizártunk tehát minden olyan tervet, amelynek motívumai között
észrevettük az anyagi haszonszerzést – ami természetesen az Alapítvány alapító okiratában is
rögzített kizáró feltétel. Elsődleges céljaink közt volt az is, hogy főként a hazai kultúrát próbáljuk
támogatni, azaz olyan produkciókat, amelyek itt születnek, és itt kerülnek közönség elé – bármi fontos
legyen az is, hogy rangos külföldi produkciók eljussanak Magyarországra, avagy hogy értékes hazai
produkciók kijussanak a nagyvilágba. Ha választani kell, valószínűleg lényegesebb, ami itthon születik
és itt marad, mert hosszú távon talán hatékonyabb, maradandóbb hatású. Nyilvánvaló, hogy a
támogatások között a kritikus szem „aránytalanságokat” is felfedezhet. Ennek oka többek közt az is,
hogy bizonyos tevékenységek oly sokba kerülnek, hogy méltó, vagy egyáltalán észrevehető
támogatásuk elvitte volna a teljes rendelkezésre álló támogatási keretet. Ezzel magyarázható, hogy
nincs vagy alig találni a támogatottak sorában filmes avagy világszínvonalú zenei produkciót.
A magyar kultúra mostantól „Soros Alapítvány utáni” idejét éli. Még nem tudható, mennyire „hiányzik”
majd e pénz a hazai kultúrából – valószínűleg nagyon. Azt sem lehet még tudni, hogy mi minden tűnik
vagy sorvad el anyagi lehetőségek, minimális támogatás híján. E többéves munkára visszatekintve
mégis talán az a legfájóbb tapasztalat, hogy az Alapítvány egyedül volt, egyedül maradt. Nem
támadtak követői, új mecénások – holott éppen a kultúra az, ami támogatás, mondjuk így: önzetlen
mecenatúra nélkül nem létezhet. A kultúra soha nem fog „visszaforgatható” összegeket termelni, soha
nem válik önfenntartóvá, előre kalkulálható költségekkel. Úgy érzem, a Soros Alapítvány kulturális
kuratóriuma mindent megtett azért, hogy ez a valóban önzetlen, csak az értéket, a mű s a
tevékenység értékét szem előtt tartó döntéshelyzet érvényesüljön – s a támogatásért „cserébe” nem
várt el semmit, csupán azt, hogy hozzájárulása valóban a legjobbra fordítódjék.
Wilheim András