TÉNY/SOROS.II.

Mégis vagy két éven át - sok más teendőnk és elkötelezettségünk miatt - érdemben nemigen
foglakoztunk a roma szociális és egészségüggyel, mivel az egészségügyi rendszerfejlesztés távlatos
célkitűzéseitől ez eleinte idegen volt. Mikor azonban világossá vált, hogy a romakérdés egyre égetőbb
kezeletlenségével alig foglalkozik az állam, az oktatási megaprogramhoz hasonlóan az egészségügyi
is napirendre tűzte a romaügyet. Annál is inkább, mert nagy kihívásnak tekintettük, hogy alapvető
szükségletekre próbáljunk rendszerszerű választ adni. Soros György számára is nyilvánvalóvá vált,
hogy az Alapítványnak kell úttörő szerepet vállalnia abban, hogy az ország gondolkodni kezdjen e
súlyos társadalmi, gazdasági és politikai kérdés megoldási lehetőségein. Vásárhelyi Miklóssal s a
Nagykuratóriummal konzultálva így 1996 utóján végül elhatározta, hogy e célra külön 2,5 millió dollárt
ajánl fel.
Az Alapítvány igazgatója, Bakonyi Éva ezek után engem bízott meg a program előkészítésével, ami
mindenképp új feladatot, és komoly szakmai kihívást jelentett számomra, hiszen korábban nem
foglalkoztam hasonló ügyekkel. Igyekeztem hát felmérni a helyzetet, megismerni a romaügyek
alapítványi előzményeit, személyes konzultációk révén tájékozódni és - nyelvszakos bölcsész lévén,
aki nem tanult szociológiát - beleásni magam e szerteágazó kérdéskör irodalmába. Kardos Lászlóhoz,
az Alapítvány korábbi igazgatójához fordultam, aki igen nagy segítségemre volt, bár betegsége ekkor
már megakadályozta abban, hogy bejárjon hozzánk. Ennek ellenére gyakori találkozóinkon lelkesen
részt vállalt
AZ ÚJFAJTA TÁMOGATÁSI RENDSZER
eltervezésében, melynek együttes munkával csakhamar sikerült is meghatároznunk főbb célpontjait.
Emlékszem egy megbeszélésre - amelyen megszületett a Solt Ottilia-díj ötlete is -, ahol Honti Mária,
Szuhay Péter, Havas Gábor, Orsós Éva és Kardos László volt jelen, és ahol egyben kirajzolódtak a
későbbi roma progmok tapasztalatai - sikerei és kudarcai - alapján alakult. Csak megjegyzem, hogy
hihetetlenül izgalmas, néha konfliktusoktól sem mentes folyamat volt, amíg viták, fogalmazványok,
kutatások, irányított és spontán beszélgetések, és persze, a különféle érdekcsoportoktól érkező
nyomások hatására kialakult a program terve.
A már meglevő programok is változtak - több évre szóló terveket dolgoztunk ki az oktatásiakban, de
újak is indultak. Ebben az időben vált az Alapítvány egyik fő célkitűzésévé a társadalmi szolidaritás
erősítése. Magam, aki mindig is hittem abban, hogy az együttműködés, a tagjaival szolidáris közösség
képes nehéz feladatok megoldására és segíteni abban, hogy minden tagja képességei szerint a
legtöbbet tegye saját boldogulásáért, örömmel fogadtam a szakértők javaslatát egy új
ROMA KÖZÖSSÉGI HÁZ PROGRAM
elindítására. Hogy a program ne csak átgondolatlan rögtönzés legyen, előzetesen készíttettünk egy
országos felmérést a roma közösségi házakról, hogy lássuk, hány ilyen van, mennyire aktívak, van-e
saját épületük, s ha igen, milyen állapotú és így tovább. A felmérést egy lelkes miskolci szervezet
végezte szorgosan bejárva az egész országot. Adataik és értékelésük alapján kiválogattuk, hogy mely
roma közösségi házakat érdemes bevennünk az induló programba. A felmérés 36 településre terjedt
ki, a közösségfejlesztő tréningre 110-en jelentkeztek (egy-egy település 3-5 fővel képviseltette magát),
végül a képzést 66-an végezték el.
Maga a program - melynek megvalósításában a Közösségfejlesztők Egyesületével társultunk - 1999-
ben indult, és három éven át tartott. Első lépésként szerveztünk egy hosszúhétvégés, bentlakásos
képzést, majd a résztvevők különféle "házi feladatokat" kaptak, hogy hazatérve mit próbáljanak
megoldani közösségük gondjaiból a helyi kisebbségi önkormányzattal karöltve. Azután a helyszínre
utazott a Közösségfejlesztőktől valaki, aki segített saját konkrét munkaprogramjuk összeállításában.
Ezt követően még két alkalommal került sor hétvégi konzultációra, közös esetmegbeszélésre.
Megpróbáltunk hasznos útravalót adni a közösségi házak gazdáinak, hogy képesek legyenek
pályázni, helyi programokat szervezni, saját érdekeiket összehangoltan érvényesíteni. Azaz nem
magukat a közösségi házakat kívántuk fejleszteni, hanem hozzásegíteni őket ahhoz, hogy mindinkább
a saját lábukra álljanak.
A közösségfejlesztő mentorként mindvégig mellettük maradt, s az együttműködésből nemegyszer
szoros barátságok születtek. Néhány résztvevőből utóbb helyi roma politikus is lett.
A közösségi ház program előkészítésében már kértem az Autonómia Alapítvány munkatársainak
segítségét, mivel ők akkor már sok éve járták az országot, tárgyilagos képük volt a különféle roma
csoportok helyzetéről. A Soros-szemlélet nem volt idegen tőlük (ahogy tőlünk sem az Autonómiáé),