TÉNY/SOROS.II.

kötet tervezett példányszáma nem is tenné lehetővé, hogy mindannyiuk kezébe jusson a könyvből.
Ők, az Alapítványhoz közelállók, valószínűleg ugyanúgy forgatják majd a Tény/Soros II-t, mint én még
kézirat formájában: el-elmélázva emlékeiken, tapasztalataikon, sok apró részlettel kiegészítve az
olvasottakat, személyessé téve a közérdeklődésre számot tartó tényeket. A legtöbb „kis színest” az
Alapítvány volt munkatársai tehetik gondolatban a leírtakhoz, öregbítve a hírnevet, amelyet
Magyarországon a szóban forgó két évtized alatt a Soros Alapítvány kivívott magának.
Remélem azonban, hogy olyanokhoz is eljut a kötet, akik nem találkoztak még velünk, de az
olvasottak nyomán elfogulatlan képük lesz rólunk, mire korunk történelem lesz. Mert a huszadik év
még tart, még működik az Alapítvány, dolgozunk benne, nincs meg tehát az eredmények és kudarcok
tárgyilagos megítéléséhez szükséges távolság. Nagyon sok elképzelésünkről még nem is derülhetett
ki, hogy igazában megvalósult-e. Sokról azonban már biztosan tudjuk, hogy olyan újdonságot
honosított meg több területen, amelyről esetleg ma már nem is tudják rajtunk kívül – közülünk is csak
a régiek emlékeznek –, hogy Soros-kezdeményezés volt.
A második évtized, az 1995–2004 közti évek – melyből majdnem kilencet töltöttem az Alapítványnál –
mérlegét különösen nehéz elkészíteni. Kevesen vitatják, hogy az Alapítvány tevékenysége mennyi
szálon, milyen hatékonyan segítette az 1989-90-es társadalmi és politikai fordulatot Magyarországon.
Az Alapítvány magyarországi eredményeinek a hatására döntött úgy Soros György, hogy Közép- és
Kelet-Európa többi országában is létrehozza alapítványait, és a nemzetközi Soroshálózat, az Open
Society Institute regionális központját Budapesten nyitja meg.
Vajon ugyanilyen hatással voltunk-e, lehettünk-e második tíz évünk alatt a demokrácia működési
zavarainak enyhítésében, a kialakuló piacgazdaság kultúrát és művészeteket sújtó
könyörtelenségének orvoslásában? Segítettünk-e abban, hogy mindenki, fajra, nemre, származásra
való tekintet nélkül egyenlő esélyekkel élhessen jogaival, férjen hozzá a frissen megteremtett jogállami
intézményekhez? Hozzájárultunk-e ahhoz, hogy az úgynevezett nagy alrendszerekben, a
közoktatásban és az egészségügyben következetesen megtörténjék a demokratizálódás? Sikerült-e
mindent megtennünk ahhoz, hogy az állampolgárokban tudatosodjék, számít a szavuk az őket érintő
kérdésekben? Ragadósak-e a példáink abban, hogy mindannyian felelősek vagyunk elesett, sérült,
szegény és megbélyegzett embertársainkért? Ugye, mennyi lényeges kérdés, amelyre ma még nem
lehet egyértelmű választ – sem igent, sem nemet – adni. Mindenesetre, mi ezekre a kérdésekre
igyekeztünk megoldást találni a zsenge demokráciában, az Európához csatlakozó Magyarországon,
és azt hiszem, gyakran maga a kérdés feltevése is elindított bizonyos folyamatokat, többnyire
azonban válaszokat is kaptunk, részmegoldásokat javasolhattunk.
Mi a munkatársaimmal, kurátorainkkal és szakértőinkkel mindig arra törekedtünk, hogy a lehető
leghatékonyabban költsük el a pénzt, amellyel évente gazdálkodhattunk. Soha nem gondoltam volna,
hogy ilyen nehéz a más pénzét költeni. Milyen öröm éppen ezért azt állítanom, hogy az Alapítvány két
évtizedes működését az a felelős gyakorlat tette elevenen jelentőssé, amellyel megtervezte a
támogatások elosztását, és elérte, hogy a tervek pontos adminisztrációval, a folyamat minden pontján
ellenőrizhetően valósuljanak meg.
Minden nagyobb program indulásakor hosszas szakértői viták során kristályosodik ki, hogy a kérdéses
területen mi lehet egy magánalapítvány küldetése, szerepe, hogyan csatlakozhat korszerű állami
törekvésekhez, hogy indíthat el vagy segíthet egy fejlődési folyamatot, milyen módon reagálhat a
leghatékonyabban az adott terület szükségleteire, végül pedig, hogy mit szeretnénk látni
tevékenységünk eredményeképpen.
A meghívott szakértők mind területük kiválóságai, akik készséggel megosztják tudásukat és
tapasztalataikat velünk, és érdeklődéssel hallgatnak meg bennünket is arról, hogy más programokból
mit tanultunk. Többször előfordul, hogy egymástól teljesen különböző területeken tudunk azonos
módszereket alkalmazni, például az együttműködési technikákat, a közösségfejlesztést több
programunkban is, és ez mindig látványos eredménnyel jár.
Amikor az Alapítványhoz kerültem, elborzasztott az a pályázatmennyiség, amellyel nap mint nap
megbirkóztak kollégáim. Ez nemcsak tornyosuló papírhegyeket jelentett, amelyeket rendezni, iktatni,
kezelni kellett, hanem a pályázókkal való kapcsolattartást is. Azt hamar átláttam, hogy ilyen sok pénzt
csak szigorú fegyelemmel lehet követhetően és ellenőrizhetően kezelni, ám nagy élmény volt, hogy
akik ezt a munkát precízen végezték, kedves emberek, megannyiszor türelmesen magyaráznak el
minden apróságot a hozzájuk fordulónak. A dermesztően bürokratikus munkát unottság, fásultság és
fontoskodás nélkül végzik. Ez is hozzátartozott a sok pénz felelősségteljes elköltéséhez. Eleinte azt
gondoltam, hogy erre a munkára születni kell, ezért is többnyire nők alkalmasak a feladatra. (Az áhított
„nemi egyensúlyt” csak úgy sikerült megvalósítani, hogy a kuratóriumokban mindig a férfiak, a
munkatársak közt a nők voltak és vannak többségben. Az üdítő kivételek csak erősítették ezt az