TÉNY/SOROS.II.

„ITT AZ ÉLETRŐL VAN SZÓ”
(Részletek egy Polcz Alaine-nel készült interjúból)
Hogyan kezdett el haldoklókkal foglalkozni?
A ’70-es években a II-es számú Gyermekklinikán dolgoztam mint pszichológus. Akkor még
egyértelműen halálos megbetegedés volt a leukémia. Ma már 80%-ban gyógyítható. Abban az időben
még szinte ellátatlanok voltak a haldokló betegek, ezért természetesnek tűnt számomra, hogy ez
kihívás az élettől. Amikor elkezdtem foglalkozni ezzel, akkor ennek még se irodalma, se hagyománya,
se praxisa nem volt. Ez azt jelentette, hogy el kellett indulni egyedül a sötétben, és keresni az utat. A
gyerekekkel nem volt nehéz, a szülőkkel sokkal nehezebb volt. Azt hiszem az egyik legnehezebb
probléma szembesülni azzal, hogy meghal a gyermekem.
Úgy tűnt, hogy borzasztó szenvedés a gyermeknek a kórházban meghalni. Megbeszéltem a
professzorral, hogy haza kellene engedni őket. Akkor azonban erről hallani se akartak sem az
orvosok, sem a nővérek. Elképzelhetetlen volt, hogy a gyermek otthon haljon meg. Amikor az első
gyermeket hazaengedtük, meg volt döbbenve az osztály. Munka után rendszeresen elmentem
meglátogatni a hazaengedett gyermekeket. Követtem ezeket az eseteket, ahogy a klinikán haldokló
gyermekeket is, és azt tapasztaltam, hogy a haldokló gyermekeknek jobb otthon lenni, mint
kórházban.
Milyen nehézségekkel találkozott ebben az időszakban?
Ebből a szempontból a nehézségeim nem a szülőkkel voltak - ők vállalták a gyermeküket. Akármilyen
szegénységben is éltek - csodálkozva láttam, ha megfelelő a személyiség (és 90%-ban megfelelő) -
akkor egy szuterén lakás egy szobájában is el tudják látni a beteget. De sokszor nehéz volt a
szomszédokkal, távolabbi rokonokkal, mert tapintatlanok voltak, hol segítettek, hol nem, tapintatlan
kérdéseket tettek fel, nehéz helyzetbe hozták a családot. A legnehezebb a körzeti orvosokkal volt.
Nem értették, hogy miért engedtük haza a gyermekeket, mindenáron azonnal vissza akarták küldeni
őket a klinikára. Minden orvossal külön foglalkoztam, külön kellett meggyőzni, hogy ez a jó út - és
akkor segítettek. Ez a hazaengedés azt jelentette, hogy éjjel-nappal, bármikor, bejelentés nélkül
vissza lehetett őket hozni a Klinikára, ha rosszabbul voltak, ha valami baj történt, ha elfáradt a család,
ha nem bírták tovább. A körzeti orvos bármikor hívhatta az osztályt és tanácsot kérhetett a gyermek
kezelőorvosától. Tulajdonképpen akkor még semmit sem tudtam a hospice-ról, de hospice
körülményeket teremtettünk.
Egy-két év múlva láttam, hogy hazaengedni jó, és felmérést készítettem, amit publikálni akartam.
Mindenütt visszautasították. Azzal érveltek, hogy egy ilyen cikket úgysem olvasnak el az emberek. A
szakma is úgy vélekedett, hogy ez lehetetlen. Végül a Valóság vállalta, de a gépírónő fejfájást kapott,
amikor leírta. Újabb érv, hogy nem fogják utána megvenni a folyóiratot, visszautasítják, amiért ilyen
cikk jelent meg. Az eredmény fordított volt. Ez volt az első áttörés Magyarországon. Érdeklődtek.
Érdekes számomra: utóbb olvasom, hogy ennek kapcsán hogyan nyilatkozott az osztályvezető orvos.
„Alaine megmagyarázta, hogy ez miért jó, és lassan-lassan minket is rávezetett, hogy a gyermeknek
jobb, ha otthon hal meg.” Tehát ez egyszerűen a praxisból adódó felismerés volt, és mit sem tudtam a
hospice-ról. Egész egyszerűen az a felismerés vezetett, hogy rossz a kórházban meghalni, otthon kell
- szeretteink körében - tölteni az utolsó napokat. Legyen az anya a gyermek mellett. Hiába engedtük,
hogy bent legyen a klinikán - mi voltunk az elsők az országban, akik ezt megengedték -, de amikor az
elkülönítő szobában órákig ott van egy anya egyedül a gyermekével, ennél szörnyűbb csak az, ha
teljesen egyedül van a gyermek. Ha a többi gyermek között hagytuk a haldoklót, akkor azok rémültek
meg, ha izoláltuk, szenvedett az izolációtól. Nehezítette a helyzetet, hogy az akkori felfogás szerint
gyermeknek morfiumot nem volt szabad adni. Hát azok az iszonyatos szenvedések, a félelem, a
szörnyűség… Az ember bent marad egy haldoklóval két-három éjjel, de egyik jött a másik után. Azt
sem lehetett, hogy az ember teljesen feladja a saját életét. De ha fel is adná a saját életét, reggel
akkor is ott kell ülni a következő beteg mellett, nem mentség az, hogy én éjjel nem aludtam.
Kapott-e segítséget, és ha igen: mit és kitől?
Kaptam-e segítséget? Elsősorban a szülőktől a bátorítást, az összefogást, a hálát, a szeretetet, azt,
hogy mindenben olyan készségesen próbáltak segíteni, igazodni. Azt, hogy a halál után visszajöttek,
hogy leveleket írtak, hogy köszönték. Azt mondta egyszer a gondnok: „megáll az eszem, meghal a
gyermek, és jönnek a hálás szülők virággal”. Akkor tanultam meg - és ez nagy segítség volt -, hogy ha
a szülők hálásak a gyermek halála után, ez azt jelenti, hogy lehet segíteni a haldoklás folyamatában -
a gyermeknek és a szülőknek is.