TÉNY/SOROS.II.

megtisztelően sokat, ha nem épp a legtöbbet a magyar kínálatból merítette. A lényeg, hogy ez az
1997 tavaszán indult program több éven át sikerrel igazolta, hogy nemcsak a „művelt nyugattól”
tanulhatunk-olvashatunk.
De térjünk vissza néhány gondolat erejéig ismét a könyvtárakra, melyekről köztudott, hogy a
kilencvenes évek derekán gyarapítási kedvüket, invenciójukat nagymértékben korlátozta az általános
regresszió, olyannyira, hogy hovatovább már a köteles példány se érkezett be még a legnagyobbakba
se, vagy ha mégis, nem volt hova tenni… Nem volt üres polc, elfogyott a légköbméter.
Nos, polcot nem vettünk, épületet nem tudtunk bővíteni, a könyvtárak támogatása azonban 1996-tól
hangsúlyosan preferálttá vált az Alapítvány kulturális programjainak értékhierarchiájában. (Ld. erről az
egykori szakkuratóriumi elnök, Győri Erzsébet kötetbeli írását.) 1996. évi könyvtárprogramunk
valamennyi nyertes pályázója mind a gyarapítási, mind a közös katalógus programban nemzetközi
szinten – a Soros alapítványok huszonnégy országos mezőnyében – is megmérettetett, és további
támogatásra méltónak találtatott.
Ezek után mindjárt könnyebb szívvel döntött úgy a nagykuratórium, hogy 1997-ben milliós
nagyságrendben emeli a kedvezményes folyóirat-előfizetési program keretét, és újfent lehetővé teszi
minden rendű és rangú közkönyvtár számára, hogy a fogyasztói ár töredékéért tartsa mindazon
hetilapokat, folyóiratokat és periodikákat, a már beszokott vagy betévedő olvasó számára is –
szabadpolcról – elérhetően, amelyek az akkor már átlag száz forint körüli fogyasztói áron sem tudták
volna ezeket heti, havi rendszerességgel megvásárolni, de még a viszonylag kedvezményes éves
előfizetéssel sem élhettek. Az évről évre emelt keretű könyvtári lapelőfizetési programra 1995-től
2000-ig összesen mintegy 32 millió forintot költött az Alapítvány.
KULTURÁLIS LAPTÁMOGATÁSOK
Mindeközben, bár nem kevés harc árán, továbbra is nyitva maradt kulturális folyóirat-támogatási
programunk – egészen 1999-ig –, amelyről elmondható, hogy a sok év alatt voltaképp csak a pályázati
feltételeken szigorított, a támogatási keretet felosztva és átcsoportosítva az Alapítvány más
programjaihoz. Évekig 1 millió(!) dolláros kerettel ez a program volt az egyedüli, amely kezdettől
mindvégig a Vásárhelyi Miklós vezette nagykuratórium hatáskörébe tartozott. Nem véletlenül, hiszen a
magyar kultúra másfélszáz évig a periodikák gyökereiből sarjadzott és táplálkozott. Magam is
döbbenten konstatáltam egy a Soros alapítványok munkatársai számára Ljubljanában tartott
konferencián, 1997 rideg januárjában, hogy a poszt-kommunista régió egyetlen más országában sem
létezik annyi és annyiféle „kulturális folyóirat”, mint nálunk. A konferenciahelyiség előterében valahány
ország Soros-képviselője afféle mini kiállítást rendezett az ottani alapítvány támogatta lapok egy-egy
példányát bemutatva. Mindenki más már réges rég kész volt a maga „standjának berendezésével”,
amikor én még mindig javában próbáltam kidobozolni a sok tucat heti, havi és negyedévi periodikát,
újabb és újabb asztalokat kérve a rendezőktől… Az orosz, a lengyel, a helyi szlovén, s az összes többi
kollegám meg csak állt és elképedten bámulta a végeérhetetlen magyar sajtómustrát.
Mindeközben én éppen ott Ljubljanában vettem az üzenetet. Maga Soros György sem akarta elhinni
és elfogadni valamennyi támogatott lapunk létjogosultságát, s a Nyílt Társadalom Intézet egyik
munkatársával megüzente, hogy a programnak ideje véget vetni. Egy kávészünetben ért az informális
üzenet, s én majdnem felüvöltöttem hallatán, hiszen a magyar kultúra minden nyomdai úton
terjeszthető szegmensének kivirágzása jó másfélszáz éve éppen a folyóiratokkal kezdődött és
folytatódott. Ha nincs Nyugat, akkor talán nincs Ady, Babits, Kosztolányi. Ha nincs, ha nem lett volna
Újhold, akkor talán nincs Nemes Nagy Ágnes sem, úgy ahogy őt megismertük. Vagy ha nincs Válasz,
Szép Szó, Ma, Tanú – akkor van-e Sárközi György, József Attila, Kassák Lajos vagy éppen Németh
László, méghozzá úgy, ahogy életművüket beteljesítették, hogy a Magyar Szemléről most ne is
beszéljünk. Olykor azért, és nem csak akkor és ott Ljubljanában – a szűkre szabott kávészünet alatt –,
persze magam is elgondolkodtam azon, miután százszámra olvastam a pályázatokat és persze havi
rendszerességgel magukat a folyóiratokat is, hogy egy tízmilliós országban miképp létezhet négy-öt
színházi lap és sok-sok tucat irodalmi folyóirat, mely utóbbiakat kisebb-nagyobb átfedéssel ugyanazok
a szerzők írják tele havonta, negyedévente. (Az Alapítvány legfőképp a szerzők honoráriumait fizette –
direkt, személyre szóló átutalással – ösztöndíj formájában.) Nem sokkal a ljubjanai konferencia után
(ahol mintegy húszperces prezentációm úgyszintén felsorolt költségvetési adatait csaknem kifütyülték
kollegáim), mind Vásáshelyi Miklós, mind mi, a magyar Alapítvány munkatársai nyílt vitába
keveredtünk magával Soros Györggyel is, aki érthető módon, sokallta az évi közel egymillió dolláros
keretet erre a… luxusra. Azt persze mi sem tagadhattuk, hogy a kedvezményezettek listáján olyan