ROMA-Holocaust

nas khanchi sar nashavnas len thaj sar kamne te
mudaren lenge nipon. Le majbut manusha kade xut -
ren opren godyasa, kas ingerde von shaj shon pala
kode, sostar rakhadyile romenge thaj bi boldenge, ke
kadal sa doshale sile. Le majbut manu sha sigo bisterde
so kerde le manushenca thaj chi phennas khan chi
kanak ingernas len. Le roma pale na zhanen te
bistren so kerde lenca.
Elseke lindri inke vi akanak palpale aven kodol but
nasulyipe, so atunchi ando lageri na hatyarlas. „Ko -
the pashljonas le parne mule, tele shordime parno
mesosa, pe jekhekavreste shudime. Sar shavoro chi
opre na xutyildom so si kodol. Inke vi majpalal aba -
kanak khere avilom butivar domas suno kodolenca so
kothe dikhlom: kothe ashav ando Hamburgo, angla
forosko kher, thaj kon pasha mande tordyon manu sha
kode phenen, lenca si te zhav. Me phenav, na zhanav
te zhav, ke e phuv pherdo si mulenca. Le majbut
manusha chi dikhen ande muri lindri le mu len, von
perdal zhan pe lende, chi dikhen khanchi.”
Else Schmidt numa kade slobisardas kathar leski
nasul lindri, ke avri gelas ande Anglia, pala peste
mukhlas kodo luma, kanak shavoro sas. Le majbut
rom ande Europa na zhanglas te bistrel so pecisardas
lesa. Le bute romen chi ashundas khonyik, lengo
lungo phari butyi,thaj kadi mirgisarel lengi trajo.
Kanak jekh intrego them kamel te bistrel pesko na -
chipo, thaj avri kamel te khosel le manushengi serojipe,
atunchi vi kodo them kasavo kerdyol, sar kodol
manusha kon perdal trajinde le nasulyipe. So avla
kodolesa themesa savo chi mukhel le manu shenge, te
seron pe nasulyipe, savo ande manusha tasavel le
10
szenvedésekért, ôket címkézték bûnözôknek, és
„aszo ciális” elemeknek. Milyen könnyen jött a jó -
tékony feledékenység azoknak, akik szó nélkül néz -
ték végig, hogyan hurcolják el a szomszédaikat, mi -
közben a cigányok korántsem tudták ilyen egysze -
rûen elfelejteni szenvedéseiket.
Else álmaiban még évek múlva is visszatérnek azok
az események, amelyeket akkor, a táborban nem értett
meg. „Ott feküdtek a fehér holttestek, beszórva fehér
mésszel, egymás hegyére-hátára dobálva. Gye rekként
fel sem fogtam, hogy mik azok. De jóval késôbb,
évekkel a kiszabadulásom után lidérces álmokban
megjelent ez a szörnyû látvány: ott állok
Hamburgban a városháza árkádja alatt, és a körülöttem
lévô emberek azt mondják, hogy velük kell mennem.
De én azt felelem, nem tudok menni, mert a
föld tele van holttestekkel. De a többiek az álmomban
nem látják a halottakat; egyszerûen átsétálnak
rajtuk a magas sarkú cipôjükben, és nem vesznek
tudomást a holttestekrôl.”
Else Schmidt csak úgy szabadulhatott a rémálmaitól,
hogy elmenekült elôlük Angliába, maga mögött hagyva
gyermekkora világát. De az európai cigányok
többségének nem sikerült megszöknie a múlt szinte
tapintható emlékeitôl.
A soha meg nem hallgatottak hosszúra nyúlt szen -
vedései megmérgezik az életüket. De amikor egy
egész társadalom próbálja meg nem történtté tenni a
múltját, kitörölni egyes tagjainak kínzó emlékeit,
akkor bizonyos értelemben maga a közösség lesz fertôzött.
Mi lesz egy társadalom emlékezetével, ha
megtagadja, tiltja, vagy elfojtja a megemlékezést egy
fulness slipped easily into place for those who had
stood by and watched their neighbours deported, the
Gypsies suffering could not simply be willed out of
consciousness.
Years later, Else would dream of things she had not
understood at the time in the camps.‘There were
white corpses sprinkled with white lime, all piled on
top of each other. As a child, I just could not understand
what it was. Very much later, years after my liberation,
I had awful nightmares about this sight: that
I am standing under the portal at the city hall in
Hamburg, and the people standing next to me are
saying to me I should come with them. But I say “no,
I cannot walk on the ground, the whole floor is full of
corpses.” But the other people in the dream cannot see
the dead; they just walk over them with their high
heeled shoes and take absolutely no notice of the
corpses.’
Else Schmidt only escaped her nightmares by fleeing
to England and leaving the world of her childhood
behind her. Most of Europe’s Gypsies have had less
success getting away from the tangible reminders of
the past.
The enduring suffering of those who have never been
properly heard blights the lives of those individuals.
But when a whole society tries to ignore its past
and paint out the pain of some of its members then
the collective is in some sense stained. What happens
to the memory of a society when commemoration of
trauma is denied, forbidden or suppressed? There is
surely no single answer to this question. Just as individuals
organise and access the past in different ways,