ROMA-Holocaust

„Kothe feri zhulya samas, ba na reselas
khanchi. Inke sas vaj panzhvar des shavora.
Avri te trade lenge dejan butyi te keren,
duj zhulyan xutyilde andre, hoj tumna feri
o xul te xosen opre tela lende. Ba, haj
chuchi pelas maj but, butivar sas kasavo, pe
soste khere reslas leski dej, o shavoro aba
mulo sas. Chi te khal, chi chuchi te pel na
line, na grizhinaspe lenca. Zurales but
romane shavora mule. Anda kodola na gelas
khere chi jek. Kothe mule sa. Nas gracuja.”
Rafael Ilona
Ande Adacsa rakhadyilem, bisht thaj okto, ando
augustushi. Shov zhene samasphrala: duj shave
thaj star seja. Muro dad ande Pesta kaj o sastruno
drom phirelas butyi te kerel, thaj le maj
phure phuvaki butyi kerenas.
Ando shtarvardesh thaj shtarto bersh, po
rashajako dyes avile pala amende le shingale.
Panzh familija ingerde. Sa mure nyamura sas,
mure bacsivura. Kode phende, gugle ropaja te
kidas, ingren amen ande Hatvana. Na pehende,
ke ingren amen ando Nyamco, vaj vareso.
Ande Hatvana andre shute amen ande
biboldengi khangeri. Kothe samas jekh kurko,
kothar ingerde amen ande Komaroma, khaj aba
le shingale thaj le ketane zhukarnas amen. Sas
kothe sako falo manusha, ungricka, rom, kon
purrisarde penge thema. Vaj pe kaste xolyalyvenas
anda vareso.
Ande Komaroma pala panzh dyes kodephende:
kathar o deshupanzhto bersh maj phu -
58
„Ott csak asszonyok voltunk, de nem
számított semmit. Meg volt vagy ötven
gyerek. Ha az anyjukat kihajtották dol -
gozni, két nôt fogtak be, hogy éppen csak a
szart türüljék fel alattuk. De hát szopós
volt a legtöbb, sokszor volt olyan, mire hazatért
az anyja, a gyerek már halott volt. Se
enni, se szopni nem kaptak, nem törôdtek
velük. Rengeteg cigány gyerek halt meg.
Azokból nem került egyetlenegy se haza.
Ott haltak meg mind. Nem volt
kegyelem”.
Raffael Ilona
Adácson születtem huszonnyolc augusztusában.
Hatan voltunk testvérek: két fiú, négy lány.
Édes apám Pestre járt a vasútnál dolgozni, az
idôsebbek meg summások voltak.
Negyvennégyben, mindenszentek napján
jöttek értünk a csendôrök. Öt családot vittek el.
Mind a rokonaim voltak, a nagybátyáim. Azt
mondták, cukorrépát szedni visznek Hat vanba.
Nem mondták, hogy kivisznek minket Né met -
országba, vagy valami.
Hatvanban betettek minket a zsidó temp -
lom ba. Ott voltunk egy hétig, onnan továbbvittek
Komáromba, ahol már csendôrök meg
katonák vártak minket. Volt ott mindenfajta
ember, ma gyar, cigány, hazaárulók. Vagy akire
hara gudtak valamiért.
Komáromba öt nap után azt mondták: a
tizenötévesnél idôsebb férfiak és nôk, akiknek
családja nincs, jelentkezzenek. Persze, a legtöbb
férfi kiállt, mert mind fiatalok voltak. Talán nem
‘There were only women there, but it made
no difference. And there were about fifty
children. When their mother was driven to
work, they made the women clean up the
faeces underneath them. But many of them
were still nurslings, and in many cases, by
the time their mother had arrived, they
were already dead. They could not eat, could
not suck, nobody took care of them. Many
Roma children died. None of those got
home. All of them died there. There was no
mercy.’
Raffael Ilona
I was born in Adács, in the August of 1928. We
were six: two boys, four girls. My father worked
in Pest at the railways, the elder child ren were
seasonal workers.
The gendarmes came on All Saint’s Day in
forty-four. They took away five families. All of
them were my relatives, my uncles. They said
they would take us to harvest sugar-beet in
Hatvan. They did not say they would transport
us to Germany.
When in Hatvan they squeezed us into the
Jewish synagogue. We had been there for a week
when they took us to Komárom where the gendarmes
and the soldiers were already waiting
for us. There were all kinds of people:
Hungarians, Roma, traitors, anybody, with
whom the gendarmes were angry.
In Komárom, after five days, they said all the
men and women over fifteen who did not have
families should raise their hands. Of course,