ROMA-Holocaust

„Pala kode avri maladilas o ratvalo
nasvalyipo, ke kethane kidam vi le
gilchanengo kozha. Maj bu sar le dopash
manusha mule, kasa kethane avri gelam.
Pernas sar le mache. Vi atunchi but zsene
mule, kana avile le amerikana, ke von pale
dine o lasho xajipo, haj amaro per, haj porr
kethane shutyilas, atunchi anda kode mule
le manusha."
Sztojka Istvánné, Margit
Ande Bölcske, Tolna megya rakhadyilom, an do
1927. Ando shkola chi phirdem, chi te gina vav
chi te skirin na zhanav. Deshu panzhes ko bersh
somas kanak muro paluno rom tele avilas kat har
e Peshta ande Bölcske. Leski familija gras tengo
kupeci sasle, voj basharelas haj vi an da kodi
phirlas akorde. No ande jekhavres kam lam, haj
vi nashadyilam, sar le rom sityile. Opre avilom
te beshas ando Csepeli, mure ro meske familija
khate beshas, vi voj khate beshlas haj ando
fabrika kerlas butyi. Me khere so mas la sokrasa,
mure romes ingerde, atunchi pal pale gelam ando
Bölcske. Shavorra nas inke ame.
Avilas o baro maripo. Zhanglam, kathar o
Csepeli but bibolden ingerde. Vi mure romes
inger de ketaneske pe Kistarcsa, khaj khetane
kiden le manushen. Le nyamcura kamne te ing -
ren les: voj nashadyilas, bax sas les, kamnas les le
bare ketana, ke bashavlas lenge. Anda kede,
kanak kamne te ingren len, kolopo cirdas anda
lesko shero, haj kothe shutas pes, kaj sas le phure,
kon ashadyile. Kade skepisajlas, ke le ru sura opre
slobodisarde o tabori.
90
„Aztán kitört a vérhas-járvány, mert
összeszedegettük az udvarról a krumplihéjat
is. Több mint a fele meghalt, akikkel
együtt mentünk ki. Potyogtak, mint a
legyek. De akkor is sokan meg haltak,
amikor az amerikaiak bejöttek, mert adták
a jó ételeket, és ugye,
a gyomor meg a belek össze voltak száradva,
akkor meg azért haltak meg.”
Sztojka Istvánné, Margit
Tolna megyében, Bölcskén születtem ezer -
kilencszázhuszonhétben. Iskolába nem jártam,
írni-olvasni nem tudok. Tizenöt éves voltam,
amikor a késôbbi férjem lejött pestrôl Bölcs -
kére. A családja lókupeckedéssel foglakozott, de
ô muzsikálgatott is, akkor is avégett járt arra.
Na, és egymásba szerettünk, megszöktünk,
ahogy az a romáknál lenni szokott. Feljöttünk
lakni Csepelre, az uramnak a családja mindig is
itt lakott, ô is itt dolgozott gyárban. Én meg
itthon voltam az anyósommal meg az uram
családjával, egész addig, míg el nem vitték az
uramat, akkor visszaköltöztem Bölcskére. Gye -
rekünk még nem volt akkor, mert többször
elment.
Jött a háború. Azt tudtuk, hogy rengeteg
zsidót elhurcoltak, innen Csepelrôl is. Elvitték
az uramat is, leventének vitték Kistarcsára, a
gyûjtô táborba. A németekhez akarták kivinni,
de meg menekült: szerette a táborparancsnok,
mert sokat muzsikált neki. Ezért, mikor vitték
volna ôket el, egy kalapot húzott az uram
fejébe, és odatolta az öregek közé, akik marad-
‘Then the dysentery epidemic broke out,
because we even picked up the skin of the
potato from the ground. Almost half of
those, with whom we travelled had died.
They were dying off like flies. But many
had died when the Americans came,
because they gave us good dishes and our
stomach bowels were shrunken, so many
died because of that.’
Mrs. István Stojka, Margit
I was born in Tolna county, at Bölcske in 1929.
I did not go to school, I cannot write and read.
I was fifteen when my late husband came from
Pest to Bölcske. His family worked as horsedealers,
but he also played music, and this was
why he was there then. So, we fell in love and
eloped, as was usual with the Roma. We came
to live here in Csepel; the family of my husband
had always lived here, and he also worked here
in the factory. I had stayed here with my mother-in-law
and my husband’s family until they
took him away; then I moved back to Bölcske.
We did not have children then because I miscarried
many times.
The war came. We knew they had taken
a vast number of Jews from Csepel. They had
also taken my husband as a soldier to the transit
camp at Kistarcsa. They wanted to take
him to Germany, but he avoided that: the commander
of the camp liked him because he had
often played music for him. So when they were
taking the men away, the commander put a hat
on my husband’s head and pushed him among