ROMA-Holocaust

phendas muri phenyake, ke voj dikhlas ke avilas
trin romani shej ande Sopronpereszteg. Vi phenlas
muri anav, Magdus. Muri pheny aba gindyisardas
ke me som. Kaver dyes vi manglas la SSecko
zhulya te shaj avel andre ke mande.
Xutyildas panzh minut. Phenel, tu san Magdus,
panzh bersh na dikhlem aba jekhkavres. Kamlas
te dijajvel, kanak shundas so sas manca. Ro -
vasas. Pala kode phendas o kapovo, aba kanak
dostaj, maj kaver dyes vorbisarasa.
Pala kode apoj mashkar o januari pala man -
de avilas jekh SS-ecki zhulyi. Varisar avri kidas
man. Atunchi shute man kaj muri pheny. Ando
kodo barakko sas vi roma thaj vi biboldura. Thaj
nas appeli, aba detehara gelom butyi te kerav.
Detehara kathar le shov chasi pala miz meri zhi
kaj le duj chasi kerdam butyi. Vi pala mizmeri
kernas butyi, kathar o duj chasi zhi kaj o desh.
Ingerde man penca, von butyi kernas, thaj man
pale telaj e mesalya pashjarnas. Stanzierung,
kadi sas o butyako anav. So o Hit leri kethane
chordas, kodo sa kothe sas, ame kidasas kethane.
But gada, somnakaj, thaj sako felo so kethane
kide andar vagonura. Jekhvar chingardenas
mura phenyake, avel o Ober stumführer len
sama, len man avri, tordyaren man pe varisosko
butyi. Kadi kade zhalas duj shon. Sas jekh SSicko
zhulyi, jekh ratyi ingerdas ma kaj o doktori,
kasavo dukh sas ma. Maria sas lako anav,
kadi lashi zhulyi sas. Pala kadi aba zhanglom te
zhav lenca butyi te kerav.
Sas kade kanak phende amenge pala miz -
meri kathar o duj chasi nashtig te dikhas avri pe
felyastra. Me chi zhanglom sostar, muri pheny
phendas ke akanak ingren le manushen ando
kerültem át én az unokatestvéremhez. Abban a
ba rakkban egyben volt mindenki, nem válogatták
szét a zsidókat, romákat. És nem volt appel,
reg gel rögtön mentünk munkába. Reggel hattól
dolgoztunk kettôig, és volt délutános
mûszak is, kettôtôl tízig. Ôk dolgoztak, vittek
magukkal, de én olyan beteg voltam, hogy
mindig az asztalok alá befektettek. Stanzierung,
ez volt a munka neve. Amit a Hitler össze -
lopott, az mind oda ment be, azt válogattuk.
Ott volt rengeteg ruha, az aranytól fogva minden,
amit a vagonokból behoztak. Egyszer csak
kiabálnak az unokatestvéremnek, hogy jön az
Obersturmführerin, vigyázzanak, vegyenek ki,
és álljak valami munkára készen, hogy észre ne
vegyenek. Ez így ment két hónapon keresztül.
Volt egy SS-nô, olyan fájdalmaim voltak, hogy
egy éjjel elvitt orvoshoz. Mária volt a neve,
nagyon aranyos volt. Utána már tudtam velük
dolgozni.
(…)
Néha szóltak, hogy délután kettôtôl négyig
nem lehet még az ablakon sem kinézni. Én nem
tudtam miért, de az unokatestvérem mondta,
hogy most viszik ôket a gázkamrába. Ilyenkor,
ha délutánosok lettünk volna se mentünk dolgozni,
minden zárva volt. Volt, hogy leszedték
az embereket a vagonokból, és egyenesen a
gázkamrába vitték ôket, mert a ba rakkokban
nem volt hely. Vitték a betegeket, a gyerekeket,
a családokat is. Könyörögtem magamban, hogy
édes jó istenem, csak éljek, csak meg ne haljak,
mi lesz velem. Pláne mikor beteg voltam. Arra
gondoltam, hogy majd én is ide kerülök.
A huszonkettes barakkban rengetegen meg -
away. We worked from six till two, and there was
an afternoon shift from two till ten. They
worked and they took me with them, but I was
so sick that they had always put me under the
table. Stanzierung – that was the name of the
job. All those things that Hitler had stolen, were
in there and we sorted them. There were many
clothes, the gold and everything they’d carried
in from the wagons. Then somebody shouted to
my cousin that the Ober sturm führerin was
coming, and she should be careful, pull me out
from under the table, prepare me for work, so
that they would not notice anything. It had
been going on like this for two months. Once I
was in such a pain, that this SS woman took me
to the doctor. Her name was Mária, she was
very sweet. After that I was able to work.
(…)
Sometimes they warned us that from two till
four we were not allowed to look out the windows.
I did not know why, but my cousin said
they were taking the prisoners to the gaschamber
then. At these times, even if we had
been on the night shift, we would not have gone
to work, everything was closed. Sometimes,
right after they pulled them off the wagons,
they took them to the gas chamber because
there was no room in the barracks. To the gas
chambers went the sick, the children, and the
families as well. When alone, I was praying:
‘Dear God, please let me live, don’t let me die,
what will happen to me?’ Especially when I was
ill. I was thinking I would end up there.
In barrack number twenty-two, many people
died every day. There were only families
85