ROMA-Holocaust

(…)
Nasvalyi kerdyilom ando Hamburg, thaj ande
Lübecki, ingerde man kaj le doktori. l946
augustushi sas kanak khere avilom. Le doktorura
pushnas mandar sosko pusajipo dine man
ande lageri, chi lenge na zhanglom te phenav.
Kasavo drab pusade ande mande, sostar kethane
gelas muro miho. Kanak romeste gelom dikhlas
man jekh doktori, thaj phendas mange, muri
miho kasavi sar jekh deshuduje bersheske sha ke.
Pala sohv bersh rakhadyilas muro angluno shavoro.
Shov bersh sas ande mande phaba ripo.
Kanak khere avilom aba khonyik chi zhanglas
khanchi pala mande.
Ando doktorano kher kethane pinzharker -
dyom jekha khelnyilkasa andar e Austrija sas.
Kethane zhasas khere augustushi sas, voj ando
Müncheni pinzhardas varikon chi na avilas maj -
dur. Man deportalicko lila sas, kodo te sika -
dyom, chi trubulas te potyinav vash o xaben,
thaj vash o zibano. Korkores avilom khere zhi -
kaj e Sopronperesztegi. Avilom zhikaj o Sop roni
kothar zhikaj e Nagycenk, thaj kothar pe punre
ande Peresztegi. Deshefta samas kas in ger de, chi
jekh na avilas palpale.
(…)
Khere reslom detehara sas, phenav jekh romnyake
kon pasha ame beshlas: Lashi detehara
Res ka nuna! Phenel vi voj menge: Lashi detehara.
Kas rodes? Phenav Reska chi pinzhares
man, me som e Magdus. Dragona Devla, phe -
nel, zha-zha ke te dikhel tut tyi dej akanak
merel. Me aba chingardomas, sakon opre ushtyardom.
Chi na somas ke mande, numa pala
duj-trin dyes, pala kode phendomas so peci -
88
gyerekem. Hat évig mindig petefészek-gyulladásom
volt, meg méhgyulladásom. Mire felgyógyultam,
már senki ismerôsöm nem volt.
Az itthoniak nem is tudtak rólam semmit.
A kórházban megismerkedtem egy osztrák
táncosnôvel. Együtt indultunk el augusztus
tizenharmadikán, de ô Münchenben megis mer -
ke dett valakivel, nem is jött tovább. Nekem
csak a deportált igazolványomat kellett megmutatnom,
és ingyen ennivalót kaptam, felszállhattam
minden vonatra. Teljesen egye dül
jöttem haza, egészen Sopronperesztegig.
Eljöttem Sop ronig, Sopronból Nagycenkre, és
onnan gyal og eljöttem haza, Peresztegre. Tizen -
he tün ket vittek el, nem jött senki vissza.
(…)
Hazaértem hajnalban, a szomszédasszonynak
mondom: jó reggelt Reszka néni. Mondja ô is:
jó reggelt, kit tetszik keresni. Mondom, Reszka
néni, a Magdus vagyok. Édes jó istenem, azt
mondja, menjél, menjél, mert anyád meghal
most, ha meglát. Én már elkezdtem sikongatni,
mindenki fölriadt. Nem is igen tértem magamhoz
csak két-három nap múlva, akkor kezd -
tem mesélni nekik. Akkor aztán körülvettek, a
szomszédok, mindenki, hogy még mondjam,
még mondjam.
Nem tudták a gyerekek, hogy ki vagyok. Azt
hitték, egy bácsi jött, mikor megérkeztem. A két
kisfiú magázott. Nem tudták, hogy ki va gyok.
Senki nem gondolta, hogy életben ma rad tam
ezalatt a két év alatt.
Az édesapám megmaradt, nem volt már rá
idejük elvinni ôket. Az én családomból mindenki
megkerült, de a faluból senki más nem jött
a twelve-year old. They treated me for six years
before I gave birth to my first child. I had ovaritis
and inflammation in my womb for six years.
By the time I recovered, I had no acquain tances.
My family at home did not know anything
about me.
In the hospital I met an Austrian dancer. We
left together on the thirteenth of August, but
she met someone in München and did not go
further. I only had to show my deportation ID
and I was given free food, and I could get on any
train. I travelled home all by myself to
Sopronpereszteg. I took the train to Sopron,
from Sopron to Nagycenk, from there I walked
home to Pereszteg. They had taken seventeen of
us and nobody came back.
(…)
I arrived home at dawn and I said to the neighbour:
‘Good morning Aunt Reszka.’ She said:
‘Good morning, who are you looking for?’
I said: ‘Aunt Reszka, it’s me Magdus.’ ‘Oh
my God!’ – she said – ‘Go, go, because your
mother would die, if she saw you!’ I cried out
and everybody woke up. I did not recover for
two or three days, when I started telling them
stories. Then all the neighbours, everybody sat
around me and asked me to tell them more, and
more.
The children did not know who I was. They
thought that an old man came when I arrived.
The two little boys addressed me formally. They
did not know who I was. Nobody thought I
would have survived these two years.
My father survived. They did not have the
time to take him. In our family everybody was